Egyszer.... 27.rész

 

Egyszer a keserűség napjai is felvílágosodnak

27.rész

Akaru:

Idegesítő Botan... egyszerűen a falra mászom tőle. De mindegy, nem is tudom miért, magam is meglepődtem, de nem zavar, hogy szembe kell szálljak vele. Azelőtt sem zavart, kivéve amikor megtudta rólam az igazat. De valahogy most, hogy szembe állhattam vele, nem zavart... Talán ez Kazuya miatt van? A csajokkal nem mentünk shoppingolni. Vagy legalábbis Hitaru és Tamiya valóban odamentek de én leléptem. Ugyanis volt egy programálásom Dr. Iwasakinál. Bár korábban kellett volna menjek ugye ahogy megbeszéltünk nem sikerült... ami miatt nagyon arra készültem, hogy leszedi a fejemet. A csajok szerencsére nem kérdeztek és örültem is ennek, bár kicsit huztak, hogy menjek velük egy annyival sikerült leráznom, hogy dolgom van. Kényelmetlenül éreztem őszintén magam, nem akartam nekik hazudni. De most nem akartam feszélyezni őket, volt elég bajunk. És Kazuya... Bár Kazuyaval lehetnék e helyett, de nem lehetett... és az, hogy ő mikor tudja meg? Nos nem tudom... Félek, hogy hogy fog reagálni rá... Lehet, hogy ott is hagy. Aj! Meddig tudom titkolni előle? Valahogy úgy érzem, hogy már nem sokáig!

   - Akaru... - nézett már is Mrs. Kada szigoruan rám, ahogy ráfordultam a korterem felé.

   - Jó napot! - köszöntem lesütve a szemem. - Tudom... tudom...

   - Dr. Iwasaki vár rád! - intett az ajtó felé.

Ezt gondoltam... korábban beszéltem vele. Mély levegőt vettem és benyitottam az oly ismerős korterembe. Fehér falak fogadtak és fekete butorok, mint mindig. Ahogy beléptél egy hatalmas ablak fogadott előtt az iroasztal, fekete fából készült, amin egy halom papir rostokolt általában, pecsétekkel, fekete irószertartóval, az iróasztal mögött nagy fekete bör forgó szék állt, ott ült általában Dr. Iwasaki. Balra egy hatalmas üveges fekete szekrény könyvekkel teli és kisebb porcelán diszekkel, ami látszott, hogy a doktornő gyűjti őket. Az ajtótól nem messz egy kagyló, a szekrénnyel szemben egy fehér beteg ágy és mellette egy kisebb fehér szekrény aminek teteje üres volt általában ide tette eszközeit. Fekete és fehér szin uralkodott, de mindezt feldobta a zöld növények amik különböző pontokban helyezkedtek el. Mint korábban most is csőszoknyát viselt egy fehér , fekete pöttyös inggel és a szokásos orvosi köpeny rajta, most szokáshoz eltérően csak lófarokba kötötte haját, egy papirt olvasgatott, amikor beléptem felemelte tekintetét és kissé kinézett a szemüvege alól. Ám ezt gyorsan helyre tette. Meghajoltam és köszöntem, ő csak bicentett és mutatott, hogy foglaljak helyet az íróasztal túlsó végén helyezkedő fekete anyag üléses székekbe. Szótlalnul szót fogadtam. Percek teltek, egyikünk sem szólalt meg... aztán ő törte meg a csendet.

   - Akaru... - szólalt meg azon komoly, túlságosan is nyugodt, ám szigoru, megfontolt hangján amitől olykor égnek állt a hajam. Nem szidott le, de annak akarta. - Értem én, hogy mennyire lesúlyt is téged ez az egész, lázadozol ellene. Nem könnyű ezt az egészet felfogni. De akkor is ezt kell tenned? Ilyen könnyen feladod és semmibe veszed az orvosod szavait?!

  - Én nem...

   - Nem szóltam semmit, amikor egy időre eltűntél... megjött az eszed és eljöttél. Megbeszéltünk egy időpontot és te csak úgy elillansz mellőle?! Már ennyire nem érdekel a dolog!

   - Nem erről van szó! - vágtam közé, bár tudtam eléggé illetlen. - Csak... annyi minden közbe jött. Elfelejtettem.... - összefogta kezeit és állával rájuk támaszkodott. 

Ismét csend borult ránk, én igyekeztem kerülni a tekintetét...

   - Sajnálom! - törtem meg én most. - Nagyon sajnálom, nem tudom mi ütött belém... - ölemben összekulcsoltam a kezeimet és malmozni kezdtem ujjaimmal. - Talán egyszerűen csak félek az egésztől, félek mindent hátrahagyni...

   - Kazuyaról van szó? Még mindig nem tudja? - enyhült meg a hangja. Fejemet ráztam. - Szerintem pedig elkellene mondanod neki, ha igazán szeret melletted marad.

   - Nem fogja megérteni az egész helyzetet... gyengeségem...

   - Akaru, ez nem gyengeség. Mindenki így reagálna. Szükséged van a támogatásra, Kazuya ha szeret mellett áll. Ne add fel!

   - Én nem adtam fel! - mondtam kissé hangosabban, mint kellett volna. - Csak félek ha elveszítem...

   - Akaru... - nézett rám bánatosan. - Jól van, de döntöd el. Most az egyszer elnézem a történteket, de többet elő nem forduljon! - emelte fel az ujját nyomatékosítva mondandóját, bólintottam. Más már kidobott volna innen, de Hanae-val már régóta kezel, barátság alakult ki. - Gyere, hadd vizsgáljalak meg! Az eredményeidet át néztem már... - kellt fel a székből és elindult a kagyló felé, hogy megmossa a kezeit. Én kissé tétóván de az ágy felé araszoltam és felültem rá.

   - Mi a diagnozis? - kérdeztem vigyorogva, mintha nem  és bár nem akartam, mégis megremegett a hangom.Hanae-sensei egy pillantra elnézett... - Kérlek légy őszinte.

   - Először kérlek hadd vizsgáljalak meg! - mondta szakmaisan. - És talán az lenne a legjobb ha valaki melletted lenne amikor...

Na, ne! Nem tetszik ez nekem!

   - Hanae-sensei! - ragadtam meg a karjait. - Kérlek mondd el, kibirom! Már egy éve, hogy ez megy szóval... nem lesz semmi baj!

Hanae-sensei ismét elnézett, majd kihuzta a karjait és megragadta a vállam, majd óvatosan segitett, hogy feküdjek le. Na jó, amig megvizsgál hallgatok, de addig ugyse fogok elmenni amíg el nem mondja az eredményeket. Legyenek bármilyenek is nem érdekel. 1 éve húzom nyúzom ezt, felvagyok rá keszülve. Újabb kivizsgálások sorozatán estem át, majd odakerültünk, hogy ismét egymással szembe ültünk Hanae-senseiel. Drámaian olvasgatott a papirok között. Próbáltam nem kimutatni, de ideges voltam, a lábam csak úgy doboltam a lábaimmal és az ujjaimmal a lábamon. 

   - Akaru... - nyalta meg az ajakit a doktornő és végre rám emelte a szemeit. - Nagyon örülök, hogy nem lettek komolyabbak, erősebbek a tűneteid. De a leleteid sajnos nem a legjobbak... - ajkamba haraptam, valahogy számítottam erre. - Műtétre lesz szükséged, mindenképp. Nem halaszthassuk tovább. - leálltam a feszengésből. - Bekell feküdj a korházba úgy egy 2 héten belül legfenebb és átkell ess rajta. Másképp nem tudom ha...

   - De mi van a gyógyszerekkel? - éreztem ahogy könnyek szökkenek a szememben. - Azt mondtad korábban, hogy hatnak?! 

   - Sajnos azt kell mondjam, hogy nem volt bölcs döntés abba hagyni... - összeszorítottam az ökleimet. Az én hibám! - De nincs amitől félj, nem lesz semmi gond! Meglátod - felállt a székből és megkerülve az iroasztalt letérdelt mellém és megfogta kezeimet. - minden simán fog menni! Helyre fogsz jönni! - már nem küzdöttem a könnyeimmel utat engedtem nekik és zokogni kezdtem.

Nem akartam idekerülni... olyan gyenge vagyok, felelőtlen! Hogy kerülhettem ide? Mikor kezdődött mind ez?! És Kazuya?! 2 hét... akkor ő már ejsze nem lesz itt, hiszen megy vissza a fővárosba! Utjaink meg akkor elvállnak... szóval talán kibirom addig és nem kell ráadjak semmit, hogy aggódjon vagy más legyen a véleménye, esetleg megsajnáljon. Nekem nem kell a sajnálat!

   - Aj a fejem majd szétrobban! - másnapra virradtunk és éppen befelé tarottam a suliban. Szerencsémre Akeno nem vett észre semmit. Bár előlük már nem sokáig titkolhatom. De amint magamra maradtam álomba sirtam magam... nem aludtam valami sokat, így reggelre eléggé fájt a fejem. A csajokkal nem találkoztam, talán már itt vannak...

   - Akaru... - oh még csak ez hiányzott. Kifujtam a levegőt és rosszálló pillantással fordultam a hang felé.

   - Már a reggel rontod itt a levegőt Botan-senpai?!

   - Mindig olyan tűneményes vagy reggelente! - vigyorgott rám.  - Beszélhetnénk?

   - Suli idő van, sajnálom! - fordultam is meg, de persze nem engedett így.

   - Hallom milyen kegyetlen voltál Yoshikohoz... ejej, már ide kerültél? Lökdösöd az embereket?!

Szinte tűzet okádtam, úgy fordultam felé és közvetlen előtte megálltam... farkas szemet néztünk egymással.

   - Mi a baj? Mit akarsz?! - sziszegtem fogaim közül. Sötéten elmosolyodott.

   - Talán arébb kellene huzodnunk a szemek elől... - ezzel mit sem várva válaszomra elindult befele az épületben.

Nem volt más választásom, követtem zárjam le ezt gyorsan. A klubb helyiség körnéykén álltunk meg és azonnal kérdőre vontam.Először csak húzta az agyamat, de aztán rátért a tárgyra és megmutatta a foga fehérjét.Természetesen nem hagyta ki a dolgot, hogy tudja rólam az igazságot. Bár itt leálltam volna, most nem tettem... szembe szálltam vele és én is feldobtam az ászomat. Nem akarom, hogy felefedje a dolgot, de nem állhattam tétlenül egy löketet éreztem magamon és muszáj volt odaszurnom. Ne tartson már rettegésbe, neki is vannka gyengéi! Ezt az erőt Kazuya adta! Oh, vajon mi lesz velünk? Ha vénetlenül am űtét mégsem sikerülne és... De erre most ne gondoljak! Nem gondolok! A jelenre összpontosítsak, mindenekelőtt Botan-senpait elintézem, nem fogja itt sokáig rontani a levegőt! Bár nem rég még tartottam tőle, most nem félek szembe szállni vele! Kazuyat ne vegye csak a szájára!

A suli hamar letelt, az osztályba találkoztam Tamiyáékkal és kis idő után Kazuya is megérkezett. Bár valahogy furcsának éreztem, mintha valami nyomta volna a lelkét, de egyelőre nem mondott semmit. Viszont örültem, mert úgy tűnt Akirával kibékült legalábbis szünetekbe válltottak néhány szót. Mondjuk Nagaruki nem nézte jó szemmel. De most mit tehetne? Kazuyara egyáltalán nincs amiért mérgesnek lenniük, ha valakire kell akkor rám legyenek. Talán beszélnem kellene velük? De előtte Botant kell elintézni, mert amig itt van addig felfedheti a valóságot. Az órák után együtt léptünk ki Kazuyaval hisz hozzánk tartott, ugyanis holnap Akeno ismét elutazik.

   -Minden rendben? - tette fel a kérdést hirtelen Kazuya ahogy épp kiléptünk a kapun. - Történt valami a nap folyamán?

   - Mi történt volna? - néztem rá értetlenül. - Nem! - inkább nem vitatom a Botan-al történteket kitudja mit tervezne és nem keverhetem bajba ha vénetlenül a sajtó fülébe jutna... biztos nem néznék jó szemmel. Az a meglepő, hogy még a kapcsolatunkról nem került semmi rosszálló dolog ki. Mondjuk az is igaz, hogy nem adtuk ki nyilvánosan, de valamik keringenek hisz Kazuya idol, az lenne a meglepő ha nem keringenének.

   - Akaru, tudod hogy nagyon szeretlek és nagyon fontos lettél nekem. Szeretnélek megismerni, minden, mindenre kíváncsi vagyok. Sok mindenen mentél keresztül... ha ha bármi lenne kérlek mondd el! Én meghallgatlak és nem ítéllek el. Ha van valami...

   - Nem értem mire célzol? - mi ez a beszéd hirtelen?

   - Nyomja a szívedet esetleg egy titok amiről beszélni akarnál?

Egy titok? Na jó min jár az esze Kazuyanak?! Vagy esetleg Botan-senpai mondott volna valamit...

   - Titok? Nem nyomja semmi sem a szívemet! - de most túl hirtelen lenne ha rákérdeznék. -Mi a gond? Történt valami? - fogtam tenyereim közé arcát. 

   - Nem, dehogy! - válaszolta pokerarccal, de másodpercek töredékével csókot lehelt az ajkamra.

Ahogy a karjaimba lehettem azonnal elolvadtam, elfeledtem mindent. Minden bú és bánatot, csak ő volt és én, a közös pillanatunk. Szorosan ölelt, ahogy én is őt és ajkaink vad táncba kezdtek. Bár minden így maradhatna? Bár ez a pillanat itt megállhatna... Minden könnyebb lenne ha én is idol lennék?  Vagy ha Kazuya nem lenne az? Ha nem lennék beteg... Ha ismertük volna egymás már régebb óta? Vagy mi lett volna ha fővárosba találkoztunk volna? Tánc során... a tánccal megismerkedtünk volna és.... 

   - Hahó! Kis gerle pár, ha nem tévedek éppen egy iskola előtt vagytok! - Akeno hangja hallatszodott a közelből.

Kazuyaval elválltunk... Akeno emiatt majd még megkapja. Gondoltam magamban... Amúgy a felsorakoztatott kérdésekre hiába keresem már a választ, ez a jelen ahol most vagyok... ez a mi történetünk Kazuyaval ezt irtuk és irjuk amig csak lehet.

   - Te meg mit keresel itt? - fordultam az út irányába, ahol Akeno a fekete Mitsubishija ablakán kandikált ki. 

   - Gondoltam értetek jővők! - vigyorgott rám. - Na pattanjatok!

Felsóhajtottam és Kazuyaval gyorsan bepattantuk a kocsiba. Én ültem elől, mi Kazuya hátul foglalt helyet. Akenoról le nem lehetett volna törölni a vigyorát... na de mindegy, nagyon kedves volt tőle, hogy értünk jött. Ám ami nagyobb meglepetés volt, amikor hazaérkeztünk és teritett asztal várt ránk japán specialitásokkal udon leves, gyoza, onigiri és curry.

   - Te szakácsot fogadtál?! - néztem meglepődve ahogy az ebédlőbe körbe jártam az asztalt. - Mennyibe került?

   - Ne már komolyan ez az első reakciód?! - nézett bosszusan, ám kuncogva Akeno. - Én főztem, tudod tudok főzni! 

   - De hát akkor miért nem főzől sosem itthon?

   - Mert néha nem rossz ha drága húgocskám kényeztet! - lépett hozzám és arcon puszilt. - Mindenképp szerettem volna meglepni titeket valamivel. Egy kis ajándék mielőtt visszamegyek. Kazuya... - fordult párom felé. - Mire legközelebb visszajővők valószinű már nem leszel itt, de remélem, hogy megoldjátok valahogy a húgommal a dolgot és nem kell csalódnom benned. Vigyázz rá és óvd őt! Bárhol is legyetek a lényeg az érzésetiket, amik kitartanak egymás iránt!

   - Nem fogsz csalódni bennem! - válaszolta határozottan Kazuya. - Igérem, hogy vigyázok Akarura és ha vissza is megyek, megoldást fogok kapni hogy a kapcsolatunk erős maradjon! - kimondva könnyű... - És köszönöm szépen Akeno ezt az ebédet, minden nagyon jól néz ki.

   - Hát akkor ne is álljunk továbbá! - veregette meg Kazuya hátát a bátyám, majd asztalhoz ültünk.

Kellemesen eltársalogtunk, majd ebéd után társasoztunk egyet és csak úgy el is repült az idő. Ezek a pillanatok becses emlékek... örültem, hogy a két legszeretetebb fiúval oszthattam meg az életemben ezeket. Bármi is legyen ezek az emlékek velem lesznek. Kazuya este hazament és bár Akeno felajánlotta, hogy elviszi nem mondott rá, egy kis séta sosem árt. 

Másnap Akeno kora reggel elutazott és a hatalmas házba ismét egyedül maradtam. De lehet tervei felett rövidebb lesz az utazás vagy a szüleim fognak hazaérkezni? Nem titkolhatom előlük a műtétet. Talán most elkellett volna mondjam Akenonak... bár akkor itt maradt volna és tudom, hogy mennyire fontos neki ez az út, ami csak elősegíti a céget. Szüleim vajon mit fognak mondani? Hamarosan majd beszélek velük. Úgyis addig még vizsgálatokat kell végezzenek és felkészítsenek a dologra. Néhány nap múlva meg kell látogassam a kórházat is.  

Másnap az iskola ismét hamar elszállt. Örültem, mert úgy tűnt Kazuya újra a barátaival lehet és a tegnapi titok dolgot sem hozta fel többet. Nyílvánvalóan Botant megkérdeztem, meglátogatta a sulit, mintha jobb dolga nem is lenne... de nem is volt. Mi lehetne? De adta az ártatlant. Vagy nem? Mindenesetre nyugisabb volt a nap, mint az előtt. A barátaival kapcsoltban nem volt még 100%-os a dolog, de már beszélgettek azért ami jó inditvány, kívéve Nagaruki és Yoshiko. Útóbbival próbáltam beszélni, pontot tenni amire lehet... de nem sikerült elszaladott tőlem. Az iskola után bevásárolni indultam. Bár a bátyám valóban finomokat főzőtt, viszont pazarolt, így kissé kiürült a rakományunk. De alig, hogy a főtérre fordultam ismerős hangok hallatszodtak fel.

   - Akaru... Akaru Oshiato! Milyen rég találkoztunk! Hogy vagy?! - lépett egy festett szőke takroig érő haju, banra szemű srác elém.

   - Otanival mi van? Hallottuk, hogy szakitottatok! - lépett egy másik fekete, kissé kocos hajú srác, szintén barna szemekkel. - Jól vagy?

   - Talán, most már adhatnál nekem is egy esélyt?! - vigyorgott a szőke ismét.

   - Ugyan Koji nem neked való ez a kis cica! - szólalt meg a harmadik, kinek világos barna haja volt, lógarokba kötve és szintén barna szemei.

Ezzel a hárommal korábban nem egy konfliktusba kerültem... Először csak Otanit ismerték, ők harcoltak egymás ellen, de aztán miután összejöttünk Otanival én is magamra haragítottam őket. Tudtam egy nap eljön ez. De erős leszek!

   - Nos mit szólsz Akaru, bulizunk? - hajolt közel Koji. A barna hajú Yuji volt és a fekete hajú Sasaki.

   - Hagyjatok békén! - löktem el az arcát és határozottan tovább léptem.

   - Héhé! - ragadta meg a csuklomat. - Mégis mit képzelsz hová mész?

   - Eressz el!

   - Na, nem! Tudod mióta várok erre, hogy a megalázásomat törlesszem?! Amióta meghallottam, hogy szakitottál Otanival, csak erre vártam! - vigyorodott el és egy jókor pofont vágott nekem amitől a földre zuhantam.

Francba... most mit csináljak?!