Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak
28.rész
Akaru:
Az arcomhoz nyúltam ami még mindig forró volt. Kojira tekintettem aki mint egy őrült vigyorgott. Oh, teljesen megfeledkeztem erről az egészről! Túl sok embert haragítottam meg, aminek most megiszom a levét. Tudtam, hogy hiába van itt Botan és minden... túl nyugisak voltak a napjaim.
- Nos, mit is kezdjek veled?! - hajolt le hozzám és a hajamnál fogva felemelt. - Nem kis bosszúságot okoztál nekem... azt hittem, hogy sosem fogom visszadni azt a kis incidenst...
- Rohadj meg! - köptem felé, mire erőből lelökött...
- Rossz válasz!
- Otani tudni fogja, hogy te voltál... attól, hogy szakitottunk még barátok vagyunk és...
- Ugyan már szivi te sem hiszed, hogy létezik ilyensmi két személy között! Otani már nem fog segíteni! Nos lássuk, hogy is kezdjük...
-Alázzuk meg, alázzuk meg ahogy ő tette!
- Nem, inkább tegyük hasznunkra! - mondta hol az egyik, hol a másik.
- Hallgassatok! Mondtam már, hogy majd én eldöntöm mi lesz vele! - szólt a másik kettőre Koji.- Nos... lássuk csak, lássuk...
Kezdett körözni... ah francba, nem állhatok ilyen tétlenül. Ez nem vall a jégszívű Akarura. És aztán pattant is az ötlet a fejemben. Megvártam míg pontosan a megfelelő helyre állt, azaz a lábaimhoz és erővel rugtam fel a jobb lábammal, eltalálva a nemes bizsuit. Fájdalomtól görnyedt össze, míg nekem sikerült feltápászkodnom és szaladásnak értem. Yuji és Sasaki el volt Kojival így volt egy kis előnyöm.
- Ne foglalkozzatok velem ti gyökerek! Fogjátok el! - ripakodt rájuk Koji.
Szedtem a lábaimat és nem néztem hátra, azt sem tudta merre megyek igazából, csak nem szabadott megálljak. Visszatekintve igen, most bánom ezt az egészet. Hallgatnom kellett volna a mútlban és most nem lennék itt. Na de ezen most nem rágodhatok! Hova menjek? Hova bujak el?! Merre tartok egyáltalán?! Mit gondolhatnak az emberek akik elmennek mellettem? Akaru koncentrálj! Éppen hol vagy... Fák... járda...pad...szemetes...házak.... Valami ismerős, valami ismerős...
Nem, ez nem lehet igaz! Miért pont ide? Miért hozott a lábam erre?!
- Akaru! Hova? Hova?
- Nem menekülsz!
- Kislány gyere na!
Idegesen kifujtam a levegőt, nincs más megoldás... befordultam a következő sarkon gyorsítve a tempomon tudva, hogy nemsokára ismét lekell térjek. Visszatérek az utcába amibe az előbb voltam szinte pont a házánál és ha elég gyors vagyok lerázom őket. Gyerünk Akaru! Egy fordulás, a láthatáron már ott a háza, nem hallom mögöttem jönni őket... Lélekszakadva értem az ajtójához és dörömbölni kezdtem rajta:
- Kazuya! Kazuya!
- Akaru?! - nyitott ajtott szerelmem, egy szürkés fehér polót viselt mely jól kihangsúlyozta felsőtestét, illetve egy sötétebb szürke tréning nadrágot, nyaka körén egy törölköző, hajáról még ott ékesedett egy két vízcsepp is. Tehát nem rég fürdött. - Akaru mi a baj?!
Kerekedett ki a szeme amint meglátott és végig nézett rajtam. Hát nem festhettem valami jól ki.
- Majd mindent elmagyrázok, csak kérlek most menjünk be!
Ragadtam meg vállaitól és nem várva meg, hogy feleljen befele löktem, majd azonnal becsuktam magunk mögött az ajtót. Amint becsuktam az ajtót rögtön le is rogytam a földre és azon voltam, hogy lélegzetem ismét szabályossá váljon. Huh megbusztam...
- Akaru mi történt? - térdelt le elém Kazuya, jobb kezét arcomra tette és barna iriszei aggodalommal lettek megtelve. - Miért ilyen vörös a bal felén az orcád?! - hült ki a rémület az arcára, amint megpillantott a bal arc felemen még mindig pirosló nyomot. - Te menekültél! - jött is felismerés igen hamar. - Ki tette ezt veled?! - feketedett el a tekintete.
- Nincs semmi baj... - fogtam tenyereim közé arcát és rá mosolyogtam. - Már minden rendben van! - na persze nagoyn jól tudtam, hogy ennyivel nem uszom meg. De most mit mondhatnék? Otani ellenségei most már az enyémek is és mivel nem vagyok már vele visszakarják fizetni a dolgokat?! Ez nevetséges! Kazuya tuti dühbe gurulna és kiért menne? Otaniért... Ezt a próblémát is nekem kell megoldanom... - Gyere, segíts fel kérlek! Gond ha itt maradok egy kis ideig?! - megfogta a kezemet és felhuzott a földről, majd a derekamat átölelve elkisért a nappaliba és leültünk. Kazuya óvatosan maga felé fordított, jobb keze bal combomon pihent, míg bal kezével a kanapénak támaszkodott.
- Ne járjon a fejedbe az, hogy ezt is neked kell egyedül megoldanod! - gondolatolvasó?!
- Nem ez jár a fejemben... - próbáltam füllenteni. Nem keverhetem Kazuyat bajba! Nem tudom elmondani... ezt anno én tettem magammal, nekem is kell helyrehoznom.
- Ne hazudj nekem! - nyult az állam felé. Oh, kérlek ne nézz így... - Nem bizonyitottam eleget, hogy itt vagyok veled?! Tudni akarok mindent rólad, rosszat jót, nem érdekel... szeretlek! Oszd meg velem a terheidet, kérlek! Bármi is történjék, együtt megoldjuk!
Hogy tud valaki ilyen aranyos lenni?! Ah! Nem hiszem el!
- Kazuya,, nem tehetlek ki ennek az egésznek!
- Ugyan már! - pattant fel a kanapéről idegesen. - Ezt már megbeszéltük! Időt adtam neked, de ezt te sem várhatod fel... Egyik pillanatban minden rendben aztán, kiderül, hogy Yoshikonak tettél valamait, szinte rendbe jönnek közöttük is a dolgok, de Yoshiko mégis ellened tervez, megjelenik ezek a Botan-senpai aki szerinted egy féreg, viszont Akiráék szemébe maga a megtestesült király! Néha rosszul leszel és csak annyit mondasz, hogy fáradt vagy és most megjelensz itt porosan, alig kapva levegőt a szaladástól, pirosló arccal... mondd Akaru ezt mégis, hogy kellene csendbe türjem?! - fakadt ki belőle minden.
Lehajtottam a fejem. Nem haragudtam rá... teljes mértékben megértettem. És igaza is volt. A kapcsolatunkkal annyi minden rázudult Kazuyara és egy cseppet sem könnyítettem meg a helyzetét. De ez egyszerűen nem volt a világa... és hamarosan vége is szakad...
- Szerelmem... - Kazuya ismét letérdelt elém és megfogta a kezeimet. - Tudom, hogy valami nyomja a lelked, hogy nem vagy olyan jégszívű mint, mondják hanem valami történt ami miatt ilyen lettél. Én meghallgatlak, támogatlak és segítek! Lassan lépésenként, emlékszel?!
Megnyaltam az ajkaimat és egy pillantra elnéztem. Igaza van, ő mellettem volt egész végig, először látta meg bennem, hogy valójában egy álarcot viselek és a mőgé bújok el. Bármit is tettem nekem hitt, nem mérgelődött, igyeekzett elnyerni a szívemet és olyan kedves és figyelmes volt mindig. Ehhez képest én? Én mit tettem?! Nem tudom hogy meddig tart ez az egész... nem kellene elmondjam!
- Hamarosan visszamész és akkor már...
- Akkor mi?! Attól függeltenül itt leszek melletted! Amikor kell jővők és...
- Nem csinálhatod ezt! Ingázni a főváros és Osaka között... Fárasztó lesz...
- De érted megéri! - fogta tenyerei közé az arcomat. - Vagy mi lenne ha te jönnél a fővárosba?! - csillantak fel barna szemei, ahogy kezei ismét a kezemet fogták.
- Fővárosba?! - néztem értetlenül. - Mit keresnék én ott? - Kazuya egy pillantra eltekintett.
- Táncolsz! Beiratkozol egy tánc iskolába, hát nem ez az álmod?! Sőt mikor visszamegyünk lesz meghallgatás háttértáncosoknak. Mi lenne ha eljönnél a csajokkal... Biztos vagyok benne, hogy jó eséllyel indulnátok.
- Tánciskola? - hát valóban ez az álmom, de az a betegség nem tudom ha valóban megtudnám tenni. És háttértáncosoknak a KAT-TUN-nak hát ez valóban álom lenne! - De ha sikerülne, akkor az emberek szájukra vennék a nevedet, hogy minden miattad sikerült csak és...
- Dehogyis, hisz mindenki látná a tehetséged!
- De szerinted ezt tényleg menne?! Hosszú távon kibirnánk...
- Te... te... te most komolyan azzal vagy el, hogy szakítani fogunk?! Hogy tönkre megy a kpacsolatunk?! Ennyire nem bizol bennünk?!
Kellt fel ismét idegesen... majd a távolabbi fotelbe ült le arcát tenyerei közé bújtatva. Mindig elrontom... mindent elrontok.
- Sajnálom... - suttogtam, majd felálltam, felhúztam a cipőmet és kiléptem az utcára.
Már az sem érdekelt, hogy Kojiék esetleg ott olálkadnak ki, sétálnom kellett kitisztitanóm a fejemet vagy... Megszabadulni egy gondtól, megkönnyíteni az egész helyzetet.
Kazuya:
Iskola után pihenni készültem. Akiráékkal egyre többet beszéltem, bár továbbra sem nézték jó szemmel Akarut. Ám talán lassan megenyhülnek és megbeszéljük a dolgot. Nagarukit lesz nehéz meggyőzni. No meg Yoshikot, hogy beszéljen. Egyelőre még jobban kerütl engem és nem sikerült többet beszélnem vele. Bár mondjuk nem is ezen járt az eszem, hanem azon, hogy mi az a titok amin osztozodtak Botan-al Akaru. Nyilbán örültem, mert mint kiderült volt valami még Yoshiko története mögött, ami biztos vagyok benne, hogy Akaru tisztára mossa. De nem tetszett, hogy másik titokról beszélnek amiről én nem tudok, de ez az idióta tud. És bár megkérdeztem Akarut, nem mondta el, sőt azt sem említette, hogy beszélt Botan-al. Nem értettem ezt a nagy titkolozást. Pedig már egy jó ideje együtt voltunk és nem bizonyitottam, hogy itt vagyok mellette bármi is legyen?
Akenoval való találkozás kellemes volt és nagyon örültem, hogy ennyire elfogadott.
Amint hazaértem szinte le is dobtam volna magam a kanapéra, de előtte zuhanyzás következett. Talán majd megcsengetem a srácokat, beszéljünk egyet. Vagy Akarut, beszélnem kellene vele? Alig tudtunk beszélni órák után. Kissé furcsán viselkedett a mai nap folyamán... gondolom Botan zavarta. Az a fickó mikor fog eltűnni?
- Ding - dong! Ding - dong!
Már épp kijöttem a fürdöből, felöltöztem és a hajamat törölgettem, amikor megszólalt a csengő. Felrémlett bennem, hogy ki lehet az... de igazából hamar megkaptam rá a választ.
- Kazuya! Kazuya! - ez Akaru!
Ismertem fel a hangot és gyorsan ki is léptem. De ami ott fogadott telejesen ledöbbentett. Akaru zihált, mint aki mérföldeket szaladt volna, ruhája poros volt és gyűrött. Mégis mi történt vele?! Válaszokat akartam, de sokáig nem úgy tűnt, hogy Akaru megakarná modani. Aztán amikor megláttam a pirosló arcáját, elborult az agyam. És még ezek után sem akarta elmondani a történteket. Lehet, hogy durva voltam vele, kiabáltam, de csak úgy kijött. Mit tehettem volna?! Egyre csak azt érzem, hogy kilométerekre állok tőle. A saját barátnőmtől, aki bármennyire is kérem nem mond semmit! És még, hogy az jár a fejébe, hogy véget ér a kpacsolatunk ha én visszamegyek a fővárosba. Egyszerűen nem értem! Mi történt mégis? Mi most tényleg járunk?! Én.. én... szeretem Akarut és nem adom fel! Harcolok!
Hallottam mikor azt mondja, hogy sajnálom, de mégsem reagáltam semmit. Lekellett nyugodnom
- Akaru... - emeltem fel a fejem percekkel később.
Túl nagy volt a csend, de aztán be is bizonyosodott, hogy miért... nemsokára az ajtó becsukása hallatszott... Bakker!
- Akaru!
Pattantam fel a fotelből, a törölköző ami eddig a nyakamba volt, most lehullott. Aj, hogy lehetek ennyire hülye?! Menekült valakitől, idejött hozzám, segítséget akart. Én meg összeveszek vele?! Kérdőre vonom és kiabálok neki! És én mondom, hogy támaszt nyújtok neki?! Oh, én hülye! Gyorsan felhuztam az adidasom, majd gondolkodás nélkül kiléptem az utcára. Kissé felhők borították be az eget, körbe néztem az utcán és megpillantottam ahogy a főtértől ellentétesen szalad. Utána iramodtam. Egyre csak kijebb tartott, messzebb a főúttól és egy ponton már olyan helyen jártunk, ahol én még nem jártam.Itt lasított, mégis sikerült a szemem elől elvesztenem ahogy körbe néztem a helyen. Nem kecsegtetett semmi jót a hely. Az épületek fehér falain grafitik éktelenkedtek, festett szőkék, kékek, rózsaszinek, narancssárga hajú fiatalok csoportosultak minden fele. Volt akinek pircinge is volt. Vigyorogtak és nevettek hangosan, ki-ki még egy bicskát is forgatott kezébe. Akaru, mit keres itt? Minnél hamarabb elkell tünnünk! Villant a fejemben és gyorsítottam lépteimet. Egyre több szempár szegeződött rám. Akaru, merre vagy? Sehogy sem tudtam összetenni, hogy mégi miért jött erre a helyre. Kiálthattam volna, de nem biztos bölcs döntés lett volna, no meg belém bújt a kis ördög, hogy megtudjam miért is jött ide...
- Rég találkoztunk... - csapta meg a fülemet egy ismerős hang.
Araszolni kezdtem a közeli üzlet sarkához és bekandikáltam az oldalán. Ott volt Akaru, valamiféle arkade előtt és vele szemben 5 fiatal szintén olyan színesen és delikvensen öltözve. 3 fiú és 2 lány. Egy kis fehér műanyag asztalnál ült két fiú. Az egyik fekete hidrogén szőke festett hajtincsekkel, a másik barna tüskés hajjal, útobbinak az ölébe egy vöröses hajú lány ült aki rágozott. A másik lány, szőke hajú volt, az asztaltól nem messze ült és Akarut méregette nem épp barátságosan. Gondolom az nem tetszett neki, hogy az Akaru előtt áldogáló fiú megkapja a figyelmét. Aki nem más volt, mint Otani.
- Valóban, látom azóta kényed kedvedre válltogatod a libáidat! - gondolom Akaru most gonoszul elvigyorodott, mert a szőke lány arca lángba borult.
- Te kis... - lépett volna előre, de Otani felemelte a kezét.
- Történt valami? - kérdezte Otani rezzenéstelen arccal.
- Koji és a követői rám támadtak! - Koji?! Az meg ki?! - Talán most már ideje lenne rájuk szólnod, hogy köztünk már vége és szálljanak le rólam. - Otani ismeri őket?! Hát persze... de miért pont ő kell szóljon? Az ő ismerősei! A kezem ökölbe szorult.
- Tudni, hogy ez nem fog menni. Igaz, hogy általam ismerted meg őket, de nem én tettem azokat a dolgokat ellenük, amiért haragszanak.
Hogy mit mondott?!
- Üldöztek, visszakarták adni amit tettek... Koji megpfozott...
- Ez már nem az én dolgom, te kerested anno a bajt.
- Hogy én kerestem?! Jó, hogy akkor neked jó voltam és most ennyit kérek tőled de nem tudod teljes`teni.
-Akaru te is tudtad jól ha szakítasz, ez az idő eljön. A gyengeségedet kihasználhassák és. ennyi.
Ha szakít ez történik?! Mégis, hogy mondhat ilyent. Csak ő tudja egyedül megvédeni?! Ezt gondolja!
- Otani... - de nem tudta befejezni a mondatát, mert odaszaladtam és az előtte lévő fiút megütöttem. - Kazuya! - Otani lesett, a szőke csaj hozzá sietett, mig a másik két fiú felállt támadásra készen.
- Te ismertetted meg őket veled, így te fogod véget is vetni ennek! - szortam villámokat a szemeimmel.
Üldözték azok a mocskok Akarut, bántani akarták, meg is pofozták. Nem gondolhassa, hogy ez így fog menni tovább is.
- Kazuya... - nézett fel rám, miközben intett a barátainak, hogy maradjanak nyugdton. - Mi lesz ha újabb cikk jelenik meg? Akarut magára hagyod?!
- Sosem fogom magára hagyni!
- Kazuya... - lépett közelebb Akaru és megfogta a karom. - Menjünk!
- Akaru és közte már nincs semmi, így semmi érteleme, hogy az ellenségeit őt is üldözőbe vegyék...
- Ez nem az én hibám! Ilyenek az utca szabályai! Akaru tett valamit, amiért bosszút akarnak.
- De ő már megváltozott! Ő már nem olyan, mint régen! Hibázott, de mindenki hibázik!
- Nem ismered Akarut, nem tudod milyen volt régen... - állt fel. - Látom az arcodon, érzem a dühödön, hogy majd szétrobbansz, hogy semmit sem tudsz. Mondtam, hogy nem fogod tudni megvédeni! - mosolyodott el ironikusan.
Ökölbe szoritottam kezeimet, Akaru elém lépett és továbbra is azon volt, hogy elmenjünk onnan.
- Meglátom mit tehetek, de nem garantálhatok semmit. Legyen ez az utolsó ajándékom neked Akaru. - fordult is meg és indult is be a társaival az arkade-ba. De az ajtóba még megállt. - Hallom itt van Botan, gondolom rettenetesen örülsz a helyzetnek, Akaru. A kis történetetek még mindig titok?
- Otani! - kiáltott rá Akaru, de ő csak ment befele és integetett. - Bakker... - morgolodott Akaru. - Te követtél? Minek jöttél utánam?! - nézett rám haragosan.
- Bocsánatot akartam kérni! Csak itt értelek utol, de elvesztettelek és nem akartalak itt hagyni ez a környék...
- Veszélybe sodorhattad volna magad és az, hogy ismét megütötted Otanit! Ha kiderül?!
- Oh, hagyj már ezzel az aggódással. Én is ember vagyok! - lettem idegesebb. - De mondd csak miért van az, hogy mindent én tudok meg utoljára? Otani miért tudhatott, mindent és én miért nem? Ezért, mert én egy idol vagyok?! Ezt látod bennem?! Miért tudhat mindenki mindent csak én nem?!
- Kazuya...
- A barátnőm vagy, nyilván segítnei akarok neked, melletted lenni és bármivel is kell szembe szállni! De ha nem mondasz semmit, nem fog menni! Miért nem osztozod meg velem?!
- Kazuya...
- Nem értem! Egyszerűen nem értem! - ütöttem be a kezem az üzlet falába.
- Ne! Elég! - ölelt át hátulról Akaru. - Sajnálom! Annyira sajnálom!
- Kérlek, légy őszinte velem! - fordultam lassan felé. - Ne aggódj miattam, bármi si van megtudom oldani. Erőt adsz nekem, hadd adjak én is erőt neked.
- Rendben! Így lesz! - ölelt át és én is szorosan fontam karjaimat köré.
Lassan lépésről, lépésre tegyünk fel egy kérdést. Kézen fogva indultunk visszafele.
- Jól van először meséld el ezt az egészet, ki az a Koji? És miért akar rajtad bosszút?
- Delikvensek, mint Otaniék. Valóban eltaláltad, hogy ellenségek. Két iskola diákja nem fér meg egymás mellett. Kojiékat még az első fél évbe ismertem meg Otani mellett. Kegyetlen voltam, jégszívű... ők meg csatáztak, nyilván kivettem a részemet. Harcolni nem harcoltam, esélyem se lett volna. Viszont másképp álltam neki... Megaláztam az egész iskolája előtt. Lelepleztem a legnagyobb titkát, hogy mennyire odavan egy lány bandájért és hogy rajong érte.
- De ennyiért üldözni?
- Becsületük fontos. Szóval... és hasonlóan bántam el nem eggyel. Kazuya ezért mondtam, hogy te látsz egyet de én más voltam... sok ellenségem van és...
- Ssss... nem érdekel. Nem érdekel. Ez mind az ők hibájuk, mert nem vették észre mennyire össze vagy törve belül, hogy mindezt azért csinálod, mert támaszra van szükséged, mert elvesztél. Letértél az útról, de beláttad és elkezdtél visszajönni a helyesre.
- El sem, hiszem, hogy valaki ennyire hisz bennem! - fogta arcomat tenyerei közé, majd szájon puszilt. - De ez akkor sem a te világod... igen, idol vagy és méltóan kell viselkedj, nem vehetsz részt egy ilyen tini csatázáson, bosszúzáson. Megoldom, ígérem. Ennek is vége fog szakadni!
Mélyen felsóhjatottam, miközben kissé tétóván de bólintottam.
- De melletted leszek, bármi is legyen! Ott leszek melletted, erről nem nyitok vitát.
Akaru látta az elszántságom és, hogy efelelő nem tágítok így belement.
- Sajnálom amit mondtam korábban. Nem arról van szó, hogy úgy könyvelem el, hogy szakítani fogunk csak...
- Félsz... megértem. - öleltem magamhoz. De nem lesz semmi baj, megoldjuk!
- Megoldjuk... - ismételte utánam suttogva. Bár nem volt meggyőző egészen, most nem firtattam.
- Elmondod, hogy milyen titokról van szó ami közted és Botan között van? Ne mondd, hogy Otani találta ki... hallottalak beszélgetni Botannal két nappal ezelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése