A sors szenvedélye
57.rész
Kazuya:
- Visszaszeretnék lépni! - jelentettem újra ki.
Döbbent arcokat kaptam először válasznak és jó pár perc beletelt, míg valamelyikük megtudott szólalni.
- Miről beszélsz Kazuya? Mi ez hirtelen?! - harsont fel Kitagawa-sama szigoru hangja.
- Valami történt? - kérdezte aggódva Mrs. Suzuki. - Akaru kirohanása az oka? Most te magad is láthattad, hogy szegény kislánynak mennyire átmosták az agyát. - átmosni az agyát?! Komolyan ilyent mond?
- Nem erről szó sincs! Csak szerintem elvégeztem már az én részem és innen kezdve, már az önöké a feladat, hogy közelebb kerüljenek hozzá és kibéküljenek. Akaru itt van Japánban és itt us fog maradni. Idejük van, hogy ezt helyrehozzák.
- Hogy mi hozzuk helyre? Hát nem mondtuk, hogy mi igyekeztünk? És hogy van időnk, na és az egészségi állapotunk amit említettünk korábban! - kellt ki magából Mrs. Suzuki.
- Drágám... - fogta vissza Mr. Suzuki. Lehajtottam a fejmet, igen emlékszem rá, de akkor is... Ökölbe szorítottam kezeimet.
- Nagyon sajnálom! De már nincs mit tegyek itt.
- Hát akkor beszélj Akaruval! Mondd meg, hogy adjon egy esélyt nekünk, hogy miétt viselkedik így, hogy...
- Szerintem ez már nem tartozik rám! Nagyon sajnálom! - hajoltam meg. Vagyis tartozik, hiszen Akaruról van szó, de nem kényszeríthetek rá semmit, nem győzködhetem olyanról amiről ilyen tapasztalatai vannak. Nem akarom, hogy még jobban sérüljön.
- Rendben! Megértsük! - percekkel késöbb Mr. Suzuki szólalt meg kimért, tekintélyes hanggal. - Köszönjük, amit értünk tettél eddig. Kérünk, továbbra is kisérd Akaru útját és gondoskodj róla!
- Úgy lesz! - emeltem fel a fejen. Mr. Suzuki határozottan tekintett felém, Mrs. Suzuki nem nézett rám, Kitagawa- sama pedig csak maga eléd dermedt. - Köszönöm szépen a megértést! - ezzel meghajoltam és fordultam is, hogy kiléphessek az irodából.
- Kazuya, remélem, hogy nem arról van szó amire gondolok! - állított meg, mielőtt a kilincsre tettem volna a kezem, Kitagawa-sama hangja.
Nem fordultam meg, nem akartam a szemébe nézni és hazudni esetlegesen. Mert ha megfordulok akkor biztos, hogy azt teszem. De tisztelem és hálás vagyok neki, így nem fordultam meg és így mondtam a következőket:
- Mire gondol Kitagawa-sama? Elnézést kérek, most mennem kell! - ezzel pedig kiléptem az ajton.
Hallottam, ahogy még Mrs. Suzuki megakarna szólalni, de szerintem a férje leintette. Ahogy magam után becsuktam az ajtót, lecsusztam a földre. Nem éreztem teljesen, hogy megkönnyebültem. Nem változtatnám meg semmi pénzért a döntésemet. Viszont ez amit a végén mondott Kitagawa-sama.
- Ah! - rejtettem el arcomat tenyereim között.
- Kazuya... - hallottam meg jó barátom hangját, Jinét. Felemeltem a fejem, ott állt mellettem. - Misaki nem mondta el, hogy miről van szó, hol vagy de sejtettem. Gondolom Akaru nagyszülei... - bólintottam. - Gyere! - nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, mire felhuzott. - Mit szólnál ha innánk egy kávét, a közeli étteremben? - bólintottam.
Amiközben mentünk kifele, elmondta, hogy a többiek is ott várnak. Így hát nem meséltem neki semmit, megvártam, hogy a többiek is csatlakozzanak és akkor mindenki értesüljön a fejleményekről. Közben irtam egy sms-t Akarunak, hogy megkérdezzem mi újság, hamarosan kaptam is rá választ, hogy forgatni van. "Mindenet bele 😘 " küldtem vissza. Hamarosan egy hosszabb szünet lesz a dorama forgatásánál decemberben, majd amikor visszajővünk utolsó jeleneteket fogjuk forgatni, simitások jönnek és a promotálás. Így az elkövetkezendő napokban többször megfordulunk, majd forgatni. A srácok az étterem leghátsó asztalánál ültek már. Amint leültünk, próbáltak felviditani, mert látták, hogy nem nagyon vagyok kedvemben. Hálás voltam értük, mi is lenne velem nélkülük. Majd elmeséltem, hogy mi történet az előbb az irodában. Mennyire kiakadtak, pláné Mrs. Suzuki és, hogy valószínű Kitagawa-sama sejthet valamit rólam és Akaruról.
- És ha tudja? Mi gondja lehetne vele? Nem értem, hogy miért ne lehetnétek együtt?
- Igen! Szabad emberek vagytok, annak, hogy kivel jösztök össze és mit csináltok, a magánszfératokba neki, nekik semmi közük.
- Jó ez igaz de....
- Attól még ez nagyon furcsa, hogy ennyire ellen legyenek annak, hogy esetlegesen valami kialakulhatna közöttük. Mi ezzel a probléma? Miért üssék ebbe az orrukat annyira bele? - morfondirozott Tatsuya, pont azon amin én is.
- Tudod milyen Kitagawa-sama, előbb a munka ,aztán bármilyen kapcsolat is.
- Dehát nem hiszem, hogy nem tudnák annyira fent tartani az egyensúlyt. Önmagában itt a példa most, ahogy ezt az egészet kezelik. Szerintem igen is jól.
- Vagy csak attól tart, hogy mindketten kilesznek téve a sajtónak és nem tudják majd ezt kontrollálni?
- De ha valakit nagyon szeretsz, akkor bármivel megbirkozol. - válaszoltam erre a kérdésre. - Nem hiszem, hogy nem lennénk erre felkészülve, már Akaru is tudja ez mivel jár és vállaljuk a kockázatot. Erről már nem egyszer beszéltünk. Amennyire kell kihagyjuk a sajtót a magánszféránkból.
- Amugyis nem ők az egyetlenek akik hírességek és járni kezdtek. Mások is vannak, voltak.
- Valóban Junno ne is menjünk ezzel messze Junno, itt van nekünk Jin és Meisa! - mutatott az említettre Koki. Igen, Jin és a színésznő Meisa Kuroki egy párt alkottak már egy jó pár éve. - Téged sosem piszkált Kitagawa-sama ezzel?
- Nem! - rázta meg a fejéz. - Bár először amikor elmondtam nem repdesett az örömtől és rögtön kijelentette, hogy reméli a munkám kárára nem megy, tiszteletbe tartotta és gratulált. Sőt azóta olyan is volt, hogy rákérdezett, hogy vagyunk, mi újság velünk.
- Akkor szerintem csak erről lehet szó itt is. - dölt hátra Maru. - Attól tart,hogy Kazuya kárára vagy Akaru kárára megy a dolog, és figyelmeztetni akar titeket. De ha kiálltok magatok mellett nem hiszem, hogy baja lenne vele
- Lehet, hogy igazad van... - bólintottam rá, bár nem voltam 100%-osan meggyőződve ettől az egésztől. Úgy éreztem, hogy ennek a hátterében még valami lehet.
- Na fel a fejjel! - veregette meg a hátam Maru. - Van egy csodaszép barátnőd, remekel az együttesünk, melletted álla a családod és még ilyen jó barátaid is vannak mint mi! - mutatott körbe. Minden egyes tag mosolygott vagy éppen vigyorgott rám.
- Igen, tudom... Köszönöm, srácok!
Tényleg hálás voltam értük, hogy egy ilyen együttes tagja lehetek, hogy ők lehetnek a kollegáim, csapattársaim, barátaim.
Akaru:
Reggel még ki sem nyitottam a szemimet de már Kazuyat kerestem a kezemmel... viszont semmi keményet nem éreintett, csak a puha ágyat és paplant. Amikor felébredtem már 9 is el volt múlva és akkor jöttem rá, hogy Kame-nak munkája volt 8-tól. Tehát már elment... annakellenére, hogy korai munkája volt, egészen addig fent maradt amig én el nem aludtam. Éreztem ahogy simogat, ahogy puszil, mellettem volt. És ez olyan sokat jelent nekem! Remélem, hogy ő is érezte. Annyira örülök és annyira megkönnyebültem, hogy elmondhattam neki a történetemet. Láttam rajta, hogy meglepődik és alig hisz a fülének, de mellettem maradt. Így most már legalább ismeri a családomat, a múltamat és megérti, hogy miért is szaladok el azoktól az emberektől. Nem akarok róluk hallani, sem látni. Nem vagyok egyedül! Van egy csodálatos barátom, aki nagyon figyelmes... hiszen most is ott volt a reggeli az asztalon egy kis cetlivel az oldalán "Jó reggelt hercegnőm! Sajnálom, hogy nem ébredhetsz mellettem, de hív a kötelesség. De megmondtam Ran-channak, hogy üdvözöljön ha felkelsz. Szeretlek! Kame" Hát igen, csodálatos, elképesztő! Ran-chan felé fordultam, aki már ott simult a lábamnál. Megsimogattam a fejét és asztalhoz ültem. Alig, hogy neki kezdtem az első falatoknak szólt a telefonom. Kazuya küldött üzenetet egy cikkről volt szó Hamupipőke... én voltam a képen és a fellépésről beszéltek. Hamupipőkének neveztek... A zene Hamupipőkéje. Hát ez... nevetnem kellett, mit ki nem találnak.
Hoshi csapat fellépése remekül sikerült. Egy kicsit fel is pörögtek a napjaink, de egyáltalán nem bánta senki. Elkezdtük felvenni az új dalt és megbeszélni a részleteket is a videóklippel, ami majd menni fog közben. Ugyanakkor rajongótáborunk is elkezdett növekedni, kaptunk rajongói leveleket és közösségi oldalakon is egyre nagyobb figyelem keltődött fel ránk. A szüleim el el kísértek egy egy fotozásra, vagy amikor vettük fel a klippet vagy még forgatásra is a sorozatnak, amivel Kazuyaval játszom. Titkon folyton abba reménykedtem, hogy látva apám büszke és mosolygos arcát, hogy egyre közelebb ér ahhoz, hogy megértsen és mielőtt elutaznának azzal fog fogadni, hogy rendben kislányom jó utat választottál magadnak. Egyik nap még Midori is átjött hozzánk, ne is mondjam, mennyire jól kijött a szüleimmel. Már anyámmal, apámnak egy kicsit nagy energia bomba volt. De vicces volt látni ahogy folyton kérdezősködik és lefárasztja. De jó muri volt, nálunk is aludt. Az útobbi időszakban alig tudtam vele beszélni én elvoltam a csapattal, ő pedig a szolókarrierjét csiszolta. Még a fellépésünkre sem tudott eljönni, de újra nézte. Keita és Shoutaról nem hallott az útobbi időben, amit furcsáltam. De reméltem, hogy jól vannak. Erre fel is hozta, hogy ezen bizony változtatni kell, így el is döntöttük, hogy amikor csak könnyebb napjaink vannak meglátogassuk egymást, hol próba terembe, hol fotozáson, hol csak menjünk el ebédelni együtt. És természetesen a fiúkkal is beszélünk. Így van, hiszen lényegében nélkülük sem tartanék ott ahol most.Ők is támogattak, első barátaim voltak. És természetesen én is drukkolok nekik. Másnap a forgatás szünetében megcsengettem Keitat, de nem vette fel. Ez egy kicsit elszomorított. Talán haragszik rám? Tettem volna valamit? A legutolsó beszélgetésünk? Shoutát is felhívtam, aki nagyon örült, hogy hallhat rólam, gratulált a Hoshi csapat sikerének. Jelenleg több reklám forgatása is van, de az éneklésre is koncentrál és hamarosan az első saját dala is megjelennik. Mondtam, hogy mindenképpen megveszem majd a kislemezét. Neki is felhoztam a tervünket Midorival, amire rögtön belement. És rákérdeztem, hogy tud e valamit Keitaról, mire annyit mondott, hogy felkeresték egy film főszerepére és most azzal van el, meg ő is megakarná a saját dalát jeleníteni. Ezért nehezebb a kapcsolatot most felvenni. Örültem, úgy tűnik, hogy mindenki elindult a jó irányban.
Aztán eljött az a nap is, amikor a szüleim visszakellett utazanak Erdélyben.
- Kazuya hamarosan itt lesz! - léptem vissza a nappaliba, miután Kazuyaval beszéltem és szomorkásan tekintettem szüleimre. A két hét most már úgy tűnt, mintha csak úgy egy szemvillanás alatt elrepült volna.
- Ugyan, ne nézz így ránk! - tette bal kezét arcomra édesanyám. Bár szemei neki is csillogtak, mégis erősnek mutatta magát. - Még találkozunk! Hamarosan ugyis itt a karácsony és meg kell ígétd, hogy hazajössz.
- Természetesen! - fogtam meg a kezét.
- Meg amugyis, márciusba érkezel haza és az az idő nincs is olyan messze.
- Tessék?! - fordultam apám felé, aki ekkor huzta be az utolsó börnd zipzárját.
- Amint elkezdődik az új év, ne felejtsd el elintézni itt a dolgokat. Ne hagyj semmit sem rendezetlenül. - tekintett rám.
- Apa, te meg miről beszélsz?
- Mi az, hogy miről? Megállapodtunk, 1 év nem több.
- De... Dehát... Én azt hittem, hogy...
- Mit, hogy majd ha élőbe látunk megváltozik a véleményen. Valóban tehetséges vagy kislányom. Elképesztő, amit leműveltetek a szinpadon, fotozáson vagy forgatáson. De attól a véleményem nem változott meg. Továbbra sem profitálom ezt a szakmát. Nem maradhatsz itt egyedül Japánban.
- Dehát nem vagyok egyedül! Kazuya mellettem van és vannak barátaim is...
- Oh igen Kazuya. Remélem, hogy majd időben elmondod ezt és esetleg benne lesz a távkapcsolatba.
- Távkapcsolat... De apa! - már éreztem, ahogy a torkomat mardossák a könnyek. Miért? Azt hittem, hogy ezzel megváltozik a véleménye. Azt hittem, hogy belátta ez az én utam. Meglátta, hogy mire vagyok képes, hogy hogy ragyogok és elismert.
- Nincs semmi, de apa! Hazajössz és ha nem, csak szólok, hogy magam jövők el érted.
Apám, meg nem várva, hogy bármit is mondjak elkezdett körbe nézni, hogy nem e hagynak semmit sem itt. Én csak ott álltam, mint aki megfagyott volna.
- Ez nem fer! Ez egyáltalán nem fer!
- Hát kislányom az élet sosem fer! Ezt megkell tanulnod. Örülök neked, hogy ily alkalmad adodott és találkozhattál a kedvenc együtteseddel is. De ideje felébredni az álomból és belépni a valóságban.
- Haruto! - szólalt fel anyám, hogy apám ezzel, most elvetette a súlykot.
- Mi?! Mi van? Mi rosszat mondtam? - vonogatta a vállát.
Ezt nem hiszem el! Miért? Miért nem érti meg? De mielőt bármit is mondhattam volna megszólalt a csengő:
- Megjött Kame kérlek benneteket zárjuk most le a témát! - mondtam dühösen és elindultam az ajtó fele. Miközben arra fele tartottam letöröltem a kibuggyanó könnyeimet és mosolyt erőltettem magamra, hogy Kazuya ne kelljen aggódnia, hogy ugyan mi történhetett.
- Szia!
- Szia!
- Mi a baj? - de persze, nyitott könyv vagyok Kazuya számára.
- Semmi csak, kicsit meghatodtam, hogy mennek el a szüleim.
- Ooo! - lépett be és átölelt. - Minden rendben lesz! Nem vagy egyedül és ők is jönnek még, te is mész haza!
- Köszönöm! - öleltem vissza.
- Ez így van Kazuya , és kérlek szépen te is látogass majd el Akaruval hozzánk. - jelent meg anyám, mögötte apámmal.
- Mindenképpen! - engedett el Kazuya, de csak épp egyik karjával, másikkal átkarolta a derekam. - Sokszor ellátogatunk majd Akaruval, abba biztosak lehetnek! - láttam, ahogy erre a mondatra apám felhuzza kissé a szemöldökét és rám néz. Eltekintettem.
- Rendben, akkor azt hiszem mennünk kellene. - szólalt fel végül apám és magához vett néhány csomagot.
- Oh, hadd segítsek! - kapott magához Kazuya is néhány csomagot. Sikerült is levinnünk a csaomgokat közösen, majd bepakoltuk Kazuya csomagtartójában.
A repülőtér felé vezető utón csendbe telt el. Szerintem valamennyire Kazuya is furcsálta ezt. Amikor megérkeztünk leadtuk a csomagokat, majd a szüleimmel vártunk, amig fel nem kellett üljenek.
- Milyen jó, hogy még időbe érkeztünk! - hallottam meg Mrs. Kamenashi hangját, majd mindannyian meglepve tekintettünk a hang irányába.
- Anya, apa, hát ti meg? - úgy tűnik Kazuya sem tudott erről, hogy a szülei megfognak jelenni.
- Mi az drága fiam, csak nem gondoltad, hogy csak úgy köszönés nélkül hagyjuk elmenni az anyatársat és apatársat.
- Anyatárs? Apatárs? - jött zavarba ettől a kéz szotól Kazuya, de én is
- Ugyan, nem kellett volna fáradozzanak. - lépett előre édesanyám.
- Dehogyis, ez nem fáradtság! Szeretnénk biztosítani, hogy Akaru jó kezekben van, vigyázni fogunk rá és gondoskodjnk róla! - hajolt meg Mrsm Kamenashi, őt követte Mr. Kamenashi. Ennél a pontnál Kazuya ellépett tőlem, odasétált melléjük...
- Kérem bizzanak bennem! Vigyázni fogok Akarura! -... És ő is meghajolt. Ezek az emberek olyan kedvesek. Hogy mondjam el nekik a dolgot?
- Kérem, emeljék fel a fejüket! - szólalt meg anyám és apámhoz bujt. - Nagyon boldogok és hálásak vagyunk, hogy ily kezek közé kerül! Köszönjük! Kazuya vigyázz a lányunkra!
- Úgy lesz! - emelték fel fejeiket.
- Kislányom... - lépett most anyám hozzám és megfogta a kezeimet. Mindketten sírás határán voltunk. Csak egymás szemeibe néztünk, nem kellettek most szavak, anélkül is megértettük egymást, majd átöleltük egymást.
- Vigyázz magadra! - ölelt át apám is.
- Kérlek gondolkozz még azért el! - suttogtam a fülében.
Csak rám tekintett, de semmiféle jelet nem mutatott, poker arcot vágott. A szüleim ezután a Kamenashi családhoz léptek, hogy tőlük is elbucsuzzanak.
- Romániába tartó utasainkat megkérjük szépen induljanak meg a kijelőlt ajtók fele! Ismétlem Romániába tartó utasainkat megkérjük induljanak az ajtók fele! - ekkorra fel is szólaltak, hogy menniük kell.
Amig csak láttuk őket integettem, majd egészen addig álltam ott, Kazuyaval amig a repülő is fel nem szállt.
- Ne szomorkodj! Hamarosan látni fogjátok egymást! - bujt hozzám Kame hátulról átölelve. Karjaiba simultam amennyite csak lehetett.
- Tudom! - csak azt nem, hogy apámat megfogom e győzni, hogy itt maradhassak. Miért ilyen hajhatatlan?
- Gyere, megyünk?! - lépett el tőlem és fogta meg a kezemet, csodaszép mosoly jelent meg az arcán. - Elviszlek az ügynökséghez!
- Köszönöm! - követtem is, hogy kitérjünk a repülőtérből és próbálni mehessek a csajokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése