A sors szenvedélye 58.rész

A sors szenvedélye

58.rész

Akaru:

Az idő nem nagyon tart velünk. Borzasztóan gyorsan telik. Vagy legalábbis amikor jól szórakozol az biztos. Már az év utolsó hónapja is megkezdődött, decembert köszöntöttük. A karácsonyi készülődések már beköszöntöttek. Tehát már felhangzodtak a szokásos kérdések, a karácsonyi bulival és az új év köszöntésével. Ez lesz az első karácsonyom és szilveszterem Japánban! Ez lesz az első karácsonyom és szilveszterem Kazuyaval! Ez lesz az első karácsonyom és szilveszterem, mint a barátnője, mint, hogy ő az én barátom, párom. Oh... alig hiszem el! Ettől a gondolattól zavarba jővök folyton. Vajon olyan lesz, mint a filmekben? Együtt megyünk megnézni a karácsonyi díszitést... bár igaz, nem sétálhatunk kéz a kézben, hiszen nagy lesz a tömeg, sőt valószinű az sem lenne okos ötlet, ha csak ketten mennénk. De attól még... veszünk egymásnak karácsonyi ajándékot, amit majd a karácsonyi buli után átadunk egymásnak? Karácsonyi buli... karaok bárba lesz? Valami táncos helyen? Este pedig együtt térünk haza és kettesbe lehetünk a karácsony fa alatt, ahogy a díszek ragyognak, mi egymás ölelő karjaiban pihenünk és nem is foglalkozunk semmivel. Igen! Mindenképpen azon leszek, hogy ez az első karácsonyunk emlékeztes legyen! Első... utolsó? Nem! Nem lehet az utolsó is! Biztos, hogy valahogy még elutazhatok majd ide... ha nem is dolgozom majd... Persze annak még megkell várjam a végét, mi van ha csalódik bennem? Ha nem is akar ezután hallani rólam. Szórakozásnak tartsa majd az egészet és a távkapcsolat szóba sem jöhet ha... Akaru! Még nincs idő feladni! Még nem adhatod fel! Az utolsó pillanatig küzdened kell! Ilyen könnyen nem adhatod fel. Érted, Kazuyáért... 

Addig is azon kellene gondolkozzak, hogy mit is vegyek neki karácsonyi ajándékként. Hm? Anny mindene van, nem mintha nem lenne meg hozzá a pénze. Hmmm... mit tudnék neki adni? Ami nincs. Aminek örülne. Midori azt kondta, hogy csak hiába idegeskedem, bármit adok úgyis örülni fog, hiszen tőlem kapja. Ez igaz. De akkor is, szeretném ha valami különleges lenne, valami hasznos, szép, érdekes akár. Ez az első közös karácsonyunk normális, hogy izgulok és szertném, hogy minden a legnagyobb rendbe menjen. A szüleimmel és Kazuyaval megbeszéltük, hogy új év után meglátogassuk őket. Addig ugyanis a munka repeszteni fog. Már is izgulok, ha erre is gondolok Kazuya első utja Erdélybe, amióta együtt vagyunk. Uuuu! Mit fognak szólni az ottani barátaim? 

Tehát van min gondolkoznom bőven. Tokyo városa lassan karácsonyi pompába diszeleg, a boltok kirakatai karácsonyi figurákkal, diszekkel és minden mi jóval tűndököl. A nagyáruházak, hirdetik a karácsonyi akciókat és felcsendülnek az ismerős karácsonyi dalok is. Az ügynökségnél is hasonló készületek vannak. Már áll a hatalmas karácsonyfa a előcsarnokban, girlandok díszitik a lépcső korlátját, itt ott a falat és megjelennek a szokásos karácsonyi virágok egy egy helyt, valamint a szinek mint a piros, zöld. Az ügynökség hangszoroján karácsonyi dalok csnendülbek fel, ám legtöbb az itteni együttesek számjai, köztük a KAT-TUN karácsonyi dala is. Apropó karácsonyi dal, a KAT-TUN legújabb dala karácsonyi. Már alig várom,hogy meghallgathassam karácsony előtt 1 nappal jelenik meg. És bár Kazuya meghívott, hogy nézzem meg őket, nem volt úgy időm. De nem is bánom, felevenedik a nosztalgia, mikor régen meghallottam, hogy új számuk lesz és alig vártam a napot, hogy megjelenjen.

    - Akaru! Szia! Merre, merre?

    - Yamapi senpai! - hajoltam meg Yamashita Tomohisa előtt, aki éppen szembe jött velem a folyoson. - Próbánk lesz a csajokkal. Te?

    - Én is próbálni voltam, de már megyek tovább is rádió műsorba szereplek.

    - Oh, sok sikert kívánok!

    - Köszönöm szépen! Apropó, ha a az a tökfej Kame, tenne valamit amivel elszomorítana, csak szólj nekem és én majd moresre tanítom! - Yamapinak különösebbképpen nem árultuk el, hogy együtt vagyunk, egyszerűen átlátott rajtunk. Ő mondta el nekünk még, hogy nem kell előtte szinézkednünk. És ő is elmondta, hogy ő is egy olyan személy aki már egész eleje óta tudta, hogy előbb útobb összejővünk.

    - Rendben, rendben! - kuncogtam fel.

     - Már megint feleslegesen jár a szád Yamapi! - Yamapi senpaial, egyszerre fordultunk a hang irányában és pillantottuk meg a mögöttem érkező Kazuyat. Egy fehér piros kapucnis pulcsit viselt és egy farmer nadrágot.

     - Nekem sosem jár haver feleslegesen a szám, haver. Ezt már megkellett volna tanuljad.

    - Na persze! - érkezett hozzánk és összeborzolta Yamapi haját. - El ne hidd, bármit is mond!

    - Ne már, haver mennen kell tovább, ne borzold össze a hajam!

    - Ha jól hallottam, csak rádiós műsorod lesz, senki nem fog látni! - öltötte ki a nyelvét barátjára. Mire amaz vállba ütötte. - Aucs! Ez fájt! - tette Kazuya, hogy milyen erősen is megütötte Yamapi. Ezzel pedig elkezdtek lökdösödni. 

Olyanok voltak, mint a kis gyerekek. Sokszor elképzeltem,hogy valóban milyen jó barátok ők ketten, ahogy a hirek is nem egyszer járták, de így élőben látni még jobb.

   - Na jól van, most tényleg mennen kell, mert màsképp a managerem leszedi a fejem! Legyetek jók! - fogott kezet Kazuyaval, majd intett egyet felém. - Oh, igen! - fordult vissza felém. - Akaru, ne felejtsd amit mondtam! - kacsintott rám.

   - Menj már! - most rajta volt a sor, hogy kiöltse a nyelvét Kazuyara. - Ez a srác... - mondta nevetve Kazuya, ahogy néztük, ahogy Yamapi egyre jobban távolódik, majd eltűnik a sarkon. - Minden rendben?

    - Igen! Most érkeztem próbára. Veled?

    - Csak átfutóba vagyok. Itt hagytam a telefontöltöm a tegnap.

     - Ejnye, milyen felejtős valaki! Tán örgszünk? - öltöm ki rá a nyelvem. 

    - Hogy mit mondott kisasszony?!

     - Jól hallotta, vénember! - ezzel pedig sarkon fordultam és szaladásnak eredtem.

     - Na megállj csak! - hallottam ahogy utánam ered.

Mint a kisgyereke, úgy futottunk végig a folyoson, dübörögve, majdnem össze össze ütközve valakivel aki éppen kifele tartott az egyik teremmel és meg is csodált minket, hogy éppen mit csinálunk. Bár sok újdonság nem lehetett. Természetesen vigyáztunk, hogy kapcsolatban lévő, szerelmes párnak ne tűnjünk, de mindneki tudta, hogy mennyire jól kijővünk Kameval és mosolyogva figyeltek.

Épp, hogy befordultam az egyik sarkon Kazuya elkapta a karomat és magához huzott.

    - Na, halljam csak mégegyszer, minek is neveztél?

     - Még süket is vagy? Hát akkor tényleg az vagy!

    - Mi?! Mi vagyok? - ölelte át a derekam és szorosan összekulcsolta kezeit. - Csak egy év van közöttünk! Szóval vondd vissza! Gyerünk! Gyerünk! - hajolt közel hozzám, hogy hozzon zavarba, de folyton elfordítottam a fejemet.

    - Tessék?! Mi?! Mi?!

    - Hé! Gyerünk már! Na! - mindkettőnk arcán hatalmas vigyor. Komolyan, el sem hiszem, hogy ennyire jól összejöttünk. Hogy ilyen jól kijővünk egymással. Hogy a barátomnak nevezhetem, páromnak, társamnak. Hogy ennyi csodaszép emléket zárhatok magamba vele. Nem tudom mi lesz a jövő, de minden percet kiakarok most élvezni.

    - Jól van! Jól van! Elnézést kérek! - tekintettem a szemében. - Nem vagy vénember. A világ legjóbbképűbb férfija vagy az én szememben, legalábbis. -éreztem ahogy fülig pirulok, miközben ajkaimba harapok és elpillantok.

    - Kár, hogy nem vagyunk valami biztonságosabb helyen... - hajolt közel a fülemhez és suttogni kezdett. - mert most biztos, hogy nem engednélek ki a karjaim közül és csókokkal halmoználak el...

Na itt éreztem, hogy forrón kezd égni az arcom, szívem heves dübörgésbe kezd. Hogy mondhat ilyent? Most, it... 

   - Ka... kazu... Kazuya! - löktem el magamtól idegesen és jobbra balra kezdtem nézelődni, hogy elkerülhessem tekintetét. Mert akkor attól tartottam, hogy csak még jobban zavarba jövők.

    - Nagyon aranyos vagy!

    - Kazuya! - szóltam rá ismét, de ezen is csak jót nevetett. Durcásan rá meredtem karba tett kézzel.

    - De hát én...

    - Akaru! - hang hallatára kissé megszeppentem. Tsuru és Chizuru álltak velünk szemben és nem tűntek valami boldognak. Talán, megláttak?

    - Csajok! Sziasztok!

    - Hol voltál? Már rég a próba terembe kellett volna legyél.

    - Próba?! Igen, ne haragudjatok csak...

    - Az én hibám. - lépett elém Kazuya. - Összefutottunk és feltartottam. Ne haragudjatok rám!

Tsuru és Chizuru nem mondott semmit, csak intettek nekem hogy kövessem őket. Kazuya felé intettem és elindultam a terem felé. De amikor oda beléptem, meglepődve észleltem, hogy se Okimi, se Yano nem volt ott. Sőt még volt legalább 5 perc a próba kezdéséig.

    -Pff... szép, mit mondjak... - Tsuru-ra néztem, aki karba tette a kezét és undokul tekintett rám. Chizuru sem nézett különbséggel. - Nem hittem volna, hogy ennyire pofátlan vagy.

    - Tessék?! - lepődtem meg a hangnemén, bár talán ezt már megszoktam, inkább a mondandóján.

    - Nem szégyeled magad! Reméltem, hogy a pletykák hamisak, de úgy tűnik, hogy erről szó sincs.

    - Miről beszéltek?

    - Kihasználod Kazuya-senpait!

    - Mi?! Nem... én..

     - Az ujjad köré csavartad, hogy mindened meglegyen!

    - Mégis miről beszéltek?!

     - Ne tedd az ártatlant! Hallottunk mindent. Yamashita-senpai óta, minden hallottunk!

    - Hallottatok?

    - Együtt vagytok! Nem tudom, hogy sikerült rávenned Kazuya-senapit, de szégyen és gyalázat. Ő kedves volt hozzád, segített és te... te kihasználod. Ki kell álljon mindig a védelmedre.

    - Nem! Csajok nem erről van szó!

    - Hát akkor miről?! - mordultak rám.

    - Sajnálom, hogy nem mondtam el nektek. Igen, valóban együtt vagyunk Kazuyaval de kérlek ne mondjátok el senkinek. Mi... mi szeretjük egymást, egymás felé viszonzó érzelmeink miatt jöttünk össze. Nem használom ki őt. Kérlek bizzatok bennem! Sosem tudnám bántani Kazuyat. Én tényleg őszintén szeretem...

    - Oh persze. Egymás felé vetett érzemletek. Szereted... Hadd kérdezzek valamit. Rajongója voltál, vagy ugye? - lépett egy lépést közelebb hozzám. Bólintottam. - Szerinted hány ember mondta ezt már a világon? Hogy őszintén szereti Kazuya-senpait? Ez nem valódi szerelem! Milyen kegyetlen! Kihasználja Kazuya népszerűségét, kapcsolatait, természetét és az orránál fogva vezeti. Szánalmas vagy, hogy ilyen ócska trükkökhöz folyamodsz. - miért? Most miért támadnak le engem így? Ők... ők a csapattársaim? Most miért? Nem támogatniuk kellene? Őrülni nekem? Értem, hogy nem fogadtak el még Emi helyében de ez akkor is már erős... akkor is ez már az én magánéletem, akkor is... A lányok felnevettek, én pedig ajakimba haraptam, miközben néhány könnycsepp kibuggyant szemeimből.

    - Remélem, hogy Kazuya hamarosan kinyissa a szemeit és rájön, milyen is vagy valójában!

    - Szégyeld meg magad! Azt mondod, hogy szereted és közbe...

    - Elég legyen! - kiáltottam el magam, amivel mindkettőjüket megleptem. Könnyeim áztatták arcom, de tekintetemben düh foralt. - Elég legyen! Nem érdekel, hogyha rá szóltok a tánc lépéseimre, az éneklésemre, a szereplésemre... de az érzéseimet, kérlek szépen hagyjátok tiszteltben! Hogy mondhattok olyant, hogy nem valódiak? Hogy szégyeljem magam amiatt, amit érzek. Ami szín tiszta őszinteség. Hogy kérdőjelezhetitek meg az érzéseimet?! Kazuya, valóban nagyon kedves és a szárnyai alá vett és nem lehetek elég hálás neki, mindazért amit értem tett. De én is küzdök, én is harcolok az álomért, a helyemért, azért amiért itt vagyok. Nem Kazuya miatt jutottam el. Saját erőmből, állok ahol és tartom a helyem. Igen általa kezdődött, de nem általa folytatodik. Ő csak áll mellettem és segit, támogat. Kérlek bennetek... - nyugodtam le a végére. - Ne beszéljetek így velem, ne tiporjátok az érzéseimet a szemétbe, mintha valami ócskaság lenne. Mert nem az! Lehet nem érdemlem meg Kazuyat, de számomra igen is fontos, az, hogy találkozhattam vele elképesztő és az, hogy mellettem állhat még ennél is jobb. Minde vele töltött percet kincsként örzők. Ezt senki nem kérdőjelezheti meg!

    - Te most visszafeleseltél nekünk? Te kis... - ezzel Tsuru emelte is kezét, hogy megüssön.

Felemeltem a kezem, hogy megállíthassam, de egy másik kéz előbb elérte ezt a célt.

    - Keita... - néztem a fel tulajdonosára. Egy fekete felsőt viselt és sötét kék farmer nadrágot.

    - A szeretet ünnepe közeleg így kell bánni egymással? - nézett szurosan Tsurura. - És ha nem lenne elég, tudtom szerint egy csapatba vagytok. Így kell bánni csapattársal?

    - Eressz el! - de Keita csak agresszivabban tekintett rá.

    - Keita, elég! - érintettem meg a karját. - Nincs semmi baj! - egy pillantást vetett rám, majd elengedte Tsuru kezét, aki amint eleresztődött megsurolta a csuklóját.

    - Neked meg mi a bajod van?

     - Ő a barátom! És bántottad! Ez a bajom!

     - Én csak az igazat mondtam! Te pedig hazudsz... - mosolyodott el Tsuru. - Valóban csak barátként tekintesz Akarura?

    - Tsuru...

    - Nem szeretem az olyan lányokat, mint te. Csak azért mert nekik rossz, megkeserítik mások életét is, azt gondolva, hogy ezzel nekik rosszabb lesz.

    - Miről beszélsz? Te nem tudsz semmit rólam!

    - Ez igaz, de átlátok rajtad. Egyszer én is ilyen voltam...

    - Pff... én nem voltam olyan mint te, te verekedtél, bajba keveredtél. Hogy is lett belőled idol?

    - Tsuru! - léptem egyet előbbre, de Keita megfogta a kezemet és megállított.

    - Én legalább őszinte voltam és nem álarcal járok az emberek között!

    - Te...

     - Nem érdekel, hogy nekem mit mondasz. De Akarutól kérj bocsánatot. Ő nem érdemli ezt meg. Bár nem értem, de nagyon is igyekszik, hogy elfogadd őt. Hogy csapatátrsak és barátok legyetek. Nem tett ellened soha semmit rosszat. Nem érdemli meg, hogy így beszélj vele.

    - Én csak az igazat mondtam. Kihasználja Kazuyat!

    - És ez a te dolgod? - erre Tsuru szava elállt. - Szerintem ehhez neked semmi közöd. Ha kihasználja mi van? Te a csapattársa vagy, magánélete rá tartozik. Mi érdekel téged mit csinál, ha nem is akarod elfogadni őt? De amúgyis, Akaru nem ilyen. Látszik, hogy nem is akarod megismerni, mert nem ismered. De ilyenekkel vádolni, szemtéség! - szólalt fel erőteljesebben. - Az érzései az emberkenk lehetnek csalókák, de sosem hamisak. Soha senki nem vádolhatk meg mást, azzal, hogy az érzései hamisak, Ne légy olyan, mint más emberek akik szeretnek össze vissza beszélni. Idol vagy, viselkedj példáértékűen! - mindenkinek elállt a szava Keita mondandójától. Úgy tűnt szívből beszél, mintha valami hasonlót már átélt volna. Talán a múltjához van köze. És ütös is volt. 

    - Én... én... én...

    - Itt meg mi folyik?! - ebben a pillanatban lépett be Okimi és Yano. - Mi van itt? A folyosó tőletek zeng! - nézett Keitara, majd a csajokra és végül rám. Szerintem azonnal rájöhettek, hogy mi a probléma.

- Tsuru... Chizuru...

    - Nem akarom hallani! - emelte fel kezeit. - Kezdjünk neki próbálni! - ezzel hátat fordítottak nekünk.

    - Jól vagy? - fordultam felém Okimi és Yano és megfogták a kezeimet. Bólintottam, majd Keita felé tekintettem.

    - Köszönöm! Hogy vagy? Próbálni voltál?

    - Igen. Jól vagyok. Te pedig ne hagyd magad, ne csak azt mutasd meg, hogy milyen szorgos vagy, mutasd meg bátor vagy és erős!

    - Rendben! Kö... köszönöm! - elmosolyodott és megsimogatta a fejemet. Ez a mozdulat neki más közeledés, mint nekem feléje...

    - Menjünk el ebédelni majd! Beszéljünk egyet! - de attól még ő a barátom. Csak barát és ezt ő is tudja, hogy én csak így tekintek felé. Bologttam, intett egyet felém, köszönt a csajoknak majd magunkra hagyott. 

Ezután próbálni kezdtünk és Tsuruék nem szóltak hozzám, nem is kötöttek belém. Reméltem, hogy egyszer megtudjuk ezt beszélni. És reméltem, hogy nem fogják senkinek sem elmondani, hogy én és Kame együtt vagyunk. Tényleg azt hiszik, hogy csak játszok Kazuyaval? Ez annak tűnik? Mert rajongója vagyok? Mert ide kerültem mint a társa, hirtelenjében? De átmentem a válogaton. Felvettek a suliban, nem Kazuya miatt, hanem magam miatt, a teljesítményem miatt. Azért választottak ide is be a Hoshiban. És én soha, de soha nem játszanék senki érzéseivel. Az érzéseim őszinték és tiszták, mindenki felé. Nem hazudnék ilyensmivel. Miért vádolnak meg ilyennel? Ennyire nem érdemlem meg a helyem? Ennyire utálnak? De én... én mégis magam miatt, Kazuya miatt... a barátaim és családom miatt, én én akaork lenni és ugyanígy menni tovább azon az úton amit választottam magamnak. Én, nem használtam ki Kazuyat! Szeretem, tiszta szívemből szeretem!