A sors szenvedélye 61.rész

A sors szenvedélye

61.rész

Akaru:

    - Szép munka volt! - tapsoltak a stáb tagok, minek után vége lett az előadásnak.

    - Köszönjük szépen támogatást és segítséget! - hajoltunk meg minadnnyian, akik felléptünk. Hiszen nem ment volna ilyen simán, ha ők nem lettek volna mögöttünk. Le a kalappal a munkájuk előtt!

Ezután koccintottunk egyet közösen, hiszen mégis csak újév és a pezsgő nem maradhat el. Még sosem koccintottam egy ekkora csoporttal. Nagyon jó érzés volt, hallani a hatalmas tömeget, a sok jókívánságot az örömöt az arcukon, hogy ennek a részesei lehetnek. Remélem, hogy ilyen csodálatos évem lesz idén is! Bár... igaz... előtt még ott van apám. Vajon a megmaradt időben sikerül meggyőznöm, hogy itt maradhassak és ezt folytathassam? Január... február... március.... jó esetben 3 hónapom van, mielőtt az egy év megérkezésem pillanatát tekintve letelne.

    - Oh, Kame nem is tudtam, hogy micsoda úriember vagy! - hallottam nem messze tőlem Yamapi hangját, majd láttam ahogy Kazuyahoz lép és átkarolja barátját.

    - Igen! Az engem is meglepett! Biztos, hogy nem egy lány szívét megdobogtatta a jelenet! - lépett hozzájuk Kento is.

    - Jól van, jól van! Kezdjétek csak! Amugy meg ti nem ezt tettétek volna a helyetemben? - nézett felhuzodtt szemöldökkel rájuk Kame.

     - Dehogynem! Rendes tett volt tőled! - jelent meg Ryosuke.

     - Nagyon jól tudtad mit kell tenni, csak nem megesett többször veled, hogy elszakadt a ruhád? - poénkodott tovább Yamapi.

    - Nem! De egy idolnak az ilyen helyzeteket is kezelnie kell.

     - Ezt nagyon jól mondod! - léptem oda hozzájuk, mire mind a 4 szempár rám szegeződött. - Én... az igazság az, hogy én ott a szinpadon leblokkoltam egy pillantra. Nem tudtam, hogy mit tegyek, folyton az járt a fejemben, hogy most szégyent hozok az ügynökségre és...

    - Nálunk sem alakult ez ki egyből! - feltekintettem, Kame lágyan mosolyodott felém. - És hidd el van nekünk is olyan helyzet, ami minket is meglep és hirtelenjében nem tudjuk, hogy mit kellene tegyünk. Ez normális! De ne aggódj, attól nem kerülsz bajban, nem a te hibád és a rajongók is tudják, hogy ilyen megtörténhet.

    - Így van! Van egy egy ruha, ami kényelmetlenebb, nem úgy készítik el ahogy kellene... - lépett Ryosuke mellém és átkarolt, ami egy kicsit meglepett és éreztem, hogy zavarbajővök. - Ez a cég hibája, aki a ruhát küldte. Őket fogják felelőségre vonni. De ti csajok remek voltatok! - mosolyodott felém.

    - Köszönöm! - bicentettem feléje.

    - Ooo! Ryosuke, ezt nagyon megfogod bánni! - tartotta vissza a nevetést Yamapi.

    - Mi? Miről beszélsz? Mit fogok megbánni?

    - Majd meglátod! - intett egyet és elindult az öltözők felé.

    - Várj, már senpai! Miről beszélsz? - engedett el Ryosuke és indult Yamapi után.

    -  Ezekbe meg mi ütött? - nézett ránk Kento, de mi Kazuyaval csak vállat vontunk. Ő sem firtatta tovább, elköszönt, hogy ő is átöltözhessen.

    - El sem hiszem, hogy csak úgy átölelt! - szólalt meg halkan Kazuya.

    - Tessék? - tekintettem fel rá, de ő csak előre nézett amerre Ryosuke és Yamapi elment. - Csak nem féltékeny vagy?

    - Én?! Én nem... - hiába volt sötét esküszöm láttam, ahogy fülig elpirul. - Nem! - ez azért kecsegtető volt, hogy a sexy Kamenashi Kazuya, féltékeny egy másik fiúra.

    - Hé! Mit csinálnak galambocskák?! - pattan közénk Koki és közben megjelentek a többiek is.

    - Sss! Csak csendesebben Koki, még a végén valaki meghallja. - csititgattam.

    - Ne félj mert nem! Na milyen volt az első Countdown?

    - Csodálatos érzés!

    - Ennek örülünk! Ügyesek voltatok!

    - Köszönjük!

    - Akaru! - szólított meg Yano. - Okimivel megyünk átöltözni, jössz?

    - Igen jövők! Találkozunk később! - intéztem egy bizonyos személynke a mondatom, de persze az 5 másik fiú ezt nem hagyhatta reakció nélkül és önelégült vigyor jelent meg az arcukon.

Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást róluk. Yanoval és Okimivel karöltve indultunk meg az öltöző felé. A fellépő ruha levevése és visszatérés normális, hétköznapi ruhákban hamar ment. Tsuru és Chizuru nem voltak itt, korábban elmentek már. Okimi elnézést kérve, szintén hamarabb elment, mivel a testvére várta, hogy együtt menjenek haza. Yano megvárt engem. De amikor a táskámból kiakartam venni a betett nyakláncot, nem kaptam.

    - Történt valami? - hallottam mögülem Yano hangját, de nem válaszoltam.

Rosszul emlékszem? Másik zsebbe tettem? Áttapintottam egy másik zsebet de ott sem találtam, egy újabb zseb de ott sem... a nagy zsebből kivettem mindent az asztalra, de ott sem volt a nyakláncom.

    - Mi történt? Mit keresel?

    - A... a... nyakláncom! - ezzel pedig elkezdtem körülnézni az asztalomon, a földön a székemen.

    - A szív alaku, amit most kaptál! - bólintottam. - Segítek! - tette le a táskáját és ő is elkezdett körbe nézni.

Ne már, hol a nyakláncom? Végig kutattuk az egész szobát, de a nyaklánc nyomát sem láttuk. Megkérdeztem a stylistokat is, de ők sem tudtak semmit róla.

    - Ezt nem hiszem el... - ültem le elkeseredetten a székre és elkezdtek potyogni a könnyeim. - Hol van?

    - Nincs semmi baj! Biztos hamarosan megkerül! Biztos elhoztad?

    - Persze! Nem szoktam levenni amúgy!

    - Akkor megtaláljuk! Biztos, hogy megtaláljuk.

    - De itt már átkutattuk a helyet és nincs...

    - Lányok megvagytok? - lépett be Kazuya, aki már szintén visszaöltözött és pillantott meg könnyes szemekkel. - Mi történt? - rohant oda hozzám és két keze közé vette arcom. - Mi a baj?

    - Kame... Kame... Kame... nem találom a nyakláncomat! - tört ki belőlem a sírás.

    - Tessék?

    - Nem találja a nyakláncát. Már átkutattuk a táskáját többször, a szobát, de sehol nincs!

    - Oh! Nincs semmi baj! - emelte fel a fejemet. - Megtaláljuk! Gyere, most menjünk haza pihenjünk. Addig megkérjük az itteni dolgozokat, hogy még egyszer nézzék meg reggel, lehet valamit nem vettetek észre és megnézzük mi is otthon.

    - De elhoztam magammal...

    - Menjünk pihenjünk egyet és lehet, hogy utána eszedbe jut! - karolt át és felsegített, majd egészen a kocsiig kisért.

A többieknek Kazuya említette meg, hogy mi a baj akik szintén vigasztalni kezdtek, hogy biztos megkerül. De, hogy veszithettem el? Hogy veszithettem el azt a fontos ajándékot amit Kazuyatól kaptam?! Hogy lehetek ennyire figyelmetlen, hogy elveszítem! Kazuya egész haza fele vezető uton a kezemet fogta és simogatta. Amikor Misaki kitett minket a lakása előtt, felém fordult:

    - Nincs semmi baj szerelmem! Megtaláljuk! És hanem, akkor veszek egy újat.

    - De... nem Kazuya! Ezt... ezt tőled kaptam az első közös karácsonyunkra, készítetted nekem, emléket fűztél hozzá és gondolatokat, amik sokat jelentenek. Annyira sajnálom! - törtem ismét ki zokogásba, mire átölelt szorosan.

    - Megtaláljuk! Ígérem!

Aznap este álomba sirtam magam. Kazuya hallgatott, de nem is kellett nekem ennél több. A jelenléte, a simogatásai, a csókjai sokat jelentettek számomra. Nem mutattam ki, de így volt. Viszont borzasztóan zavart, hogy nem találtam meg a nyakláncot. Hova tűnt el? Mit csináltam vele?

Másnap reggel Kazuya már beszélt a Tokyo Dome dolgozóival, hogy nézzék át még egyszer a szobát. Még aznpa 1 órával rá visszahívták, de a nyakláncot nem találták meg. Ami elkeserített. Ennyire hülye nem lehetek, komolyan! Hogy veszíthetem el, a barátomtól kapott nyakláncot.

   - Jin hívott, azt mondta, hogy nézzük meg a híreket... - lépett vissza az erkélyről Kame, egy telefon beszélgetés után és be is kapcsolta a TV-t. Mindketten elkerekedett szemekkel néztünk az ott feltűnő cikkre.

Ugyanis rajta mi voltunk és az estéli Countdown, pontosabban az a művelet, ahol Kazuya rám teríti a kabátját. Már is elkezdődtek a találgatások, hogy esetlegesen több van köztünk, mint barátság. A riporter azt mondta, hogy eddig is látszott, mennyire jól kijővünk, bár ezt a közös forgatásoknak is köszönhessük, de nem tgaadható a köztünk lévő kémia, ami ebben az egyetlen mozdulatban is nagyon látszik. Az ügynökséggel már felvették a kapcsolatot, de egyelőre nem mondtak semmit. Közben az intenetről is felszedett kommenteket is megmutatták, ahogy a rajongók is ezt beszélik, hogy esetlegesen alakulhatott e valami közöttünk több, mint barátság. Volt aki ennek a feltevésnek örült, hiszen mi is emberek vagyunk és aranyosak lennénk együtt, volt aki viszont nem azt mondta, hogy kihasználom Kazuyat és ennek az eredménye, hogy nagyobb sikert érjek el. Ekkor Kazuya lekapcsolta a TV-t.

    - Ne vedd fel! Az emberek ilyenek! - mondta nyugodtan.

Igaza volt... de ha ekkora lavina indult meg, egy ilyen tettel, mi lesz amikor közzé tesszük az igazságot. Bár igaza van Kame-nak nem kellene érdekeljen. Ahogy megbeszéltük. Ebben a pillanatban egyszerre rezgett a telefonunk, Misaki üzent, hogy Kitagawa-sama látni akar és vár lent az épület előtt. Összenéztünk Kazuyaval... mi lesz ebből?

Kazuya:

Szerintem mind a ketten ugyanarra gondoltunk Akaruval. Nem volt kérdés, hogy miért hivatott be Kitagawa-sama. Hogy megkérdezzen a cikkről, az eseményekről amik a Countdown alatt történtek. Valamint, hogy megoldást adjon, hogyan csillapitsuk a kedélyeket. Bátorítóan rá mosolyogtam Akarura és beléptünk az irodában. Oda köszöntünk a recepicóhoz és azonnal az iroda felé vettük az irányt.

    - Gyertek be! - hallottuk meg az igazgató hangját, miután kopogtam.

    - Elnézést kérünk! - szólaltunk meg egyszerre Akaruval és meghajoltunk.

    - Hamarosan lesz egy megbeszélésem és a ti időtöket sem szeretném rabolni. Szóval rögtön a tárgyra térek! Fiatalok, mi ez ami hirtelen itt berobbant?

   - Kitagawa-sama mi...

    - Sss! - emelte fel az ujját. - Előbb hadd fejezzem be. Nagyon kedves volt tőled és udvarias Kazuya a tetted, nem is vártam volna tőled mást. És abban a helyzetben nem is lett volna más, amit tenni. A ruha üzletet, már kérdőre is vontunk a történtekért és várjuk a kártérítést. A médiát pedig ezzel le is fogjuk csillapítani. Mindenki tudja, hogy az elejétől kezdve mennyire jól kijöttök. Illetve, bárkiről is legyen szó Kazuya ugyanezt tette volna. Kedveskedett, segített egy társán, egy kollegáján. Ennél több nincs és nem is kell mondani a sajtónak. Értve vagyok? - Akaruval bólintottunk. Kitagawa-sama még mindig ezen a véleményen van. Bár érteném, hogy mi a gond azzal, ha mi ketten együtt vagyunk. - Hamarosan kiteszünk egy közleményt ezzel az egésszel. Szerettem volna ha mindezzel tisztában vagytok. Ha bármikor felbukkana a sajtó, tudjátok mit kell mondani. - ismét bólintás. - Bocsánatot nem várok el! Megesik az ilyen és tudom milyenek az emberek. Ti rosszat nem tettetek. Csak szerettem volna elmondani, hogy mi a teendőtök érte.

   - Köszönjük szépen! - hajoltunk meg.

    - Nem kell többet mondjatok. Mehettek is!

Gyorsan lerázott. De nem is lenne az igazgató, ha nem így történt volna. Annyira nincs kibukva mint gondoltam volna. Talán mert tényleg olyan természetesnek tűnt ez az egész. Bár mi olyan rossz, abba ha együtt vagyunk? Akaru az ügynökségnél maradt, mivel hamarosan próbája lett volna a lányokkal, én hazamentem. Előtte persze megkértem, hogy ne rágja magát ezen az egészen, hisz látja, jól lejárt. Bár szerintem az is jár a fejében, ami nekem, hogy Kitagawa-sama mennyire nem tudta elképzelni vagy nem akarta, hogy mi együtt lennénk. Illetve megkértem, hogy ne aggódjon a nyaklánc miatt is. Persze ha ez ilyen egyszerű lenne így is tudom, hogy rajta fog járni az esze. Ma nekünk nem volt munkánk, így a lakásban körbe nézhettem, hogy esetleg nem találom meg a nyakláncot. Ám nem jártam sikerrel. Ebéd környékén megérkezett Yamapi és elmentünk együtt ebédelni. Nyilván ő is hallot a hírekről és rá kérdett, hogy hogy reagált az ügynökség. Mondtam hamar leráztak. Ebéd után, amikor haza értem Akaru már otthon volt. A nappaliba üldögélt, simogatta Ran-chant és maga elé dermedt az üresben. Biztos, hogy a nyaklánc zavarja. Szerencsére, mielőtt hazajöttem volna vettem neki a kedvenc sütijéből. Csak akkor vett észre, amikor közvetlen előtt álltam már. Köszöntött itthon. Én letettem Ran-chant az öléből, megfogtam a kezté és a konyhai asztalhoz kisértem, hogy sütizhessünk. Fel is csillant a szeme, egy kicsit. Bár látszott, hogy még mindig elkeseredett. Valamit ki kell találnom...

Másnap a fiúktól próbáltam segítséget kérni, de ők sem tudták, hogyan felejtethetném el. Csak annyit mondtak, hogy az idő, Ez pedig elszomorit, ismerem Akarut sokági tudja rágni magát az ilyen dolgokon. De azon leszek, hogy elzárhassa ezt és tovább léphessen.

    - Nem hiszem el, hogy Akaru most ennyire figyelmetlen tud lenni, csak azért mert a nyaklánca elveszett! - ez a hang!

    - Gyerekes dolog. De talán jobban járnánk ha visszaadnánk neki! - visszadni? Mi?! Éppen leléptem az automatához, hogy vegyek egy kávét, amikor erre a beszélgetésre felfigyeltem.

    - Chizuru, hogy adhatnánk vissza? Szenvedjen még egy kicsit, esetleg annyira, hogy lépjen ki a csapatból és akkor...

    - Ti vettétek el Akaru nyakláncát? - mint Tsuru, mint pedig Chizuru ledermedt a hangom hallatán.

    - Kazuya-senpai...

    - Kérdeztem valamit, ti vettétek el Akaru nyakláncát?! - Chizuru arcán ijedtség látszott, úgy tűnik, neki már kezd elege lenni ezekből a játékokból. De Tsuru arcán határozott tekintet állt. - Tsuru, mi a bajod Akaruval? Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy viselkedhetsz így vele, amikor a saját csapattársadról van szó!

    - Ti nem szoktatok a csapaton velül veszekedni?

    - Igen! De nem teszünk keresztbe egymásnak!

     - Csak elvettem a nyakláncát. De ő akkor drámát csinált belőle!

    - Az a nyaklánc Akarunak sokat jelent. Azért csinálta.

    - Oh, igen! Azért, mert tőled kapta.

    - Neked nincs semmi fontos tárgyad? Meddig akarsz még elmenni Tsuru?

    - Ameddig csak kell! - mondta szemrebbenés nélkül a szememben.

    - Miért? Miért vislkedsz így Akaruval? Mit ártott neked?!

    - Oh, szegény Akaru! Mindig csak Akaru az áldozat. Az iskolában ő volt az áldozat, a pletykák célpontja volt, a médiánál... mindig csak ő! Ő! Ő! És annyi megmentője van neki! Milyen szerencsés!

    - Akaru, nem tett semmi rosszat Tsuru! Sőt azon van, hogy elfogadd, hogy elfogadjátok és barátok legyetek.

    - Ezt már hallottam. Valami újat nem tudsz mondani senpai? - vont vállat nem törödőmen.

    - Nem értelek! De megfogo bánni! Egy nap biztos, hogy megfogod bánni amiért így viselkedtél Akaruval!

    - Azt majd meglássuk!

    - Hol az a nyaklánc?! Add ide a nyakláncot!

    - Jól van! Jól van! - mondta majd a zsebéből kihuzta az ismerős, szív alak medálu nyakláncot. Rögtön kivettem a kezéből, mire felemelte a kezeit, hogy nem tesz semmit.

    - Ne merd, többet bántani Akarut vagy nem fogok többet tétlenül állni!

    - Nem is vártam mást... Akaru csak úgy tud intézkedni ha te intézkedsz neki...

    - Erről szó sincs! És te is tudod és látod, hogy Akaru igenis tehetséges. Csak nem akarod hangosan kimondani. Ő is kitud állni a magáért és mindent amit akar, maga teszi meg. Én csak mellette állok és segítek. Ez természetes, mint a párja és mint barátja is! Gondold csak át! - mondtam és ott hagytam mind a kettőjüket a folyoson.

A srácok már egy ideje vártak és meglepődtek amikor beléptem dühösen. Meg is látták a nyakláncot és amikor elmeséltem nekik, hogy kinél is volt, ők is teljesen ledöbbentek és nem értették ők sem, hogy miért tette ezt vele Tsuru. Elnézést kértem a srácoktól, mert rögtön megakartam találni Akarut és elmondani a jó hírt, azaz odaadni. Ahogy az utcán szaladva mentem, betárcsáztam a számát és már hívtam is. Ám nem vette fel, így a lakásom felé vettem az irányt, gondoltam ott lehet. Ahogy Akarura gondoltam a dühöm elszállt. Szemmel leszek Tsurura. De most nem ez kell érdekeljen. Akaru a dühömet szempillantást alatt képes szerte foszlatni, még a gondolatával is. Már láttam a lakásom épületét és amikor eléje kerültem megpillantottam Akarut is, ahogy két zacskoval érkezik:

   - Kame, hát te meg mit csinálsz itt, nem a srácokkal mentetek el?

    - Akaru... - gyorsan vettem a levegőt, de ajkaim mosolyra huzodtak és megindultam felé.

Érdeklődve tekintett felém, odasétáltam hozzá kinyujtottam a kezeimet és feltettem a nyakláncom...

   - Ez... - meglepetten és meghatóttan érintette meg a medált. - Ez... - majd feltekintett reménnyel csillogott szemekkel. Bólintottam.

    - Megtaláltam a nyakláncod!

    - Kazuya! - ugrott a nyakamban, még a kezében lévő zacskókat ki is ejtette.

Nagyon aranyos volt! Örültem, hogy ismét ilyen boldog. Szerencsére a zacskó tartalmában, semmi sem sérült meg. Némi kisebb nagyobb dolog volt, amit magával akar vinni amikor hozzá utazunk. Természetesen rögtön tudni akarta, hogy hol találtam meg és bár megfordult a fejemben, hogy ne áruljam el, őszinte voltam vele. Akarunak nem esett jól, hogy Tsuru tette ezt vele, látszott, hogy nem érti, miért csinálja ezeket vele. Csalódott volt és szomorú. Őt ismerve, nem fogja attól feladni, hogy elfogadtassa magát. De most nem akartam, hogy ezen rágodjon, miután így vissza kapta a nyakláncot, örüljön neki. Ne foglalkozzon most semmivel, sőt van más. amin kell gondolkozzon, hiszen vár ránk a közös utazás.

Január beköszöntével, elkezdődött a vissza számlálás arra is, hogy ahogy Akaru szüleinek megígértük, Erdélybe utazzunk és meglátogathassuk őket. Kicsit fura volt, hiszen ezzel 1 hét el is fog menni és általában új évkor személy szerint nem veszek szabadságot, hiszen új év új megbeszélések, tervek az az évre nézve.  De természetesen, mivel megígértem és Akaru mellett szeretnék lenni megtörténhet. Na de addig kell amíg bele nem lendülnek ezek a tervek. Szóval január első hete amit megcéloztunk. Bevallom izgultam. Bár nem volt az első utazásom, de mégis ez teljesen más lesz. Hiszen, nem csak munka miatt, nem mint Kazuya Kamenashi, sőt még nem is mint Kazuya Kamenashi az átlagos ember megyek oda, na jó részben igen vagy igen de amire kiakarok lyukadni, hogy barátként, valakinek a párjaként megyek oda. Találkozni fogok az ottani életével, amiről annyit mesélt. Találkozni a barátaival, akiket megemlített, az ottani családtagokkal. És mind megfognak ismerni. Remélem, hogy jó benyomást hagyok. Szóval izgulok, de izgatott is vagyok hiszen mindezt felfedezhetem, megismerhetem és ezzel úgy érzem még közelebb fogok jutni Akaruhoz.

    - Nos készen állsz az első Erdélyi utadra? - nyujtotta felém a kezét. - Vagyis technikailag nem az első... de érted!

     - Igen! - nyutjottam kezem felé és amint megfogtam össze is kulcsoltam.

Bár csak néhány percig, mivel nem tudhattuk ha közbe nem e vár valaki a lakásom előtt és nehogy lekoppintsanak, aztán elkezdődjenek a hírek, amig nem vagyunk itt. Szerintem amiután hazajővünk, nagy esély van, hogy felvállaljuk a kapcsolatunkat a nyílvánosság előtt. Jó most ebben a helyzetben ezt kaptuk, de ha őszinték vagyunk és elkészülünk az ügynökséggel együtt akkor szerintem jól fog menni és jó visszajelzést kapunk. Nem akarom már tovább huzni. A közös sorozatunk forgatása hamarosan vége szakad, Akaru egy stabil együttesbe van. Szerintem elindult a jó uton és már sokan lássák, hogy milyen tehetséges is. Szerteném megmutatni a világnak, hogy ez a csodálatos lány, az én párom. Hogy ő az a lány, aki elrabolta Kazuya Kamenashi szívét. Szerintem Akaru is így gondolkodik. Majd mindenképpen felhozom neki, amikor hazajöttünk. De egyelőre, a jelenre kell koncentrálni és menjünk Erdélyben!