Egyszer a keserűség napjai is felvilágosodnak....
19.rész
Kazuya:
- Neked is jó csajon állt meg a szemed Kamenashi... - nevetett fel Koki. - Igazán nem lehet ki igazodni rajta.
- Jól van na... - közben hazaértem, ebédeltem és miután átnéztem a leckémet felhívtam a srácokat. Na nem mintha, olyan jól tudtam koncentrálni a tanulásra.
- És mit akarsz csinálni? Tudod, hogy telik a nyár lassan már csak egy hónap és visszatérsz fővárosba és minden olyan lesz...
- Már semmi sem lesz olyan mint régen, attól, hogy visszamegyek az érzéseim nem fognak kőddé vállni de nem is akarom csak úgy elengedni. - mondtam ki határozottan és az eddig lehajtott fejem felemelte elszántan nézve a srácokra. - Tudom, hogy már fogy az idő, de tudom, hogy Akaru sem akar csak úgy elmenni azok felett ami közöttünk történt... valami kialakult, egy láthatatlan kötelék fonodott közöttünk és azt már nem lehet elvágni.
- Huha Kazuya rád sem lehet ismerni... - szólalt meg Tatsuya. - Ezek a gondolatok nagyon a szívből jöttek, látszik, hogy mennyire komolyan gondolod ezt a dolgot.
- Ez úgy hangzik, mintha sosem beszéltem volna szívből... - néztem sértődötten rá.
- Ne csavard ki a szavaimat, úgy értettem, hogy szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy egy lány ennyit fog jelenteni neked...
- Szerintem még a rajóngoink sem... - emelte fel az ujját Koki.
- De ez egy nagyon szép dolog Kazuya, a szerelem egy szép dolog, amit ha már egyszer elér, nem szabad elengedni. - folytatta Junno.
- Szóval, valóban ne engedd el Kazuya, küzdj érte, add, hogy a nyár végére azt tudd mondani, hogy igen boldog vagyok vele, hogy vele akartam lenni és vele vagyok. - szólalt meg Maru is.
- Köszönöm srácok! - mosolyogtam rájuk. - De akkor sem értem, hogy mi történt és mit kellene mondjak... nem értem, hogy miért viselkedett Yoshikoval úgy...
- Aj Kazuya, ez ismét egy olyan dolog, amit szerintem sok rajóngó az hinné, hogy tudod, megértesz egy nőt és az érzéseit, tudod, hogy kell bánni velük...
- Mire akarsz kilyukadni Koki?
- Szerintem Akaru féltékeny volt... nem , szinte egyértelműen ezt tudom mondani, féltékeny volt.
- Hogy?! Hogy, Akaru?! Nem lehet...
- Már miért ne lehetne? Az emberbe van egy ilyen ösztön érzés. Ahogy meséltél a történtekről, Akaruról, Yoshikoról... nyílván nagyon kedvesen bánsz mindkettővel. Persze van különbség, de lehet, hogy Akarunak ez nem tűnik fel, lehet, hogy látott korábban titeket és tudod, cicaharc.. - vigyorgott az utolsó szóra el Koki. -De tényleg komolyra térve a szót, szerintem Akaru valamit félreértett és megakarta tudni, hogy Yoshiko, hogyan is érez.
Elgondolkadott a hallottak... Akaru féltékeny? Mondjuk mikor a kávézóba találkoztunk egyszer és meglátott Yoshikoval, úgy tűnt, hogy zavarta a dolog... de most? Most?! Most mi? Mikor?
Oh, hát persze! Te baka! Miért nem jutott eszedbe?! Az este mikor Yoshiko felhívott, elment a kedve... ma a keresésedre indult, de nem találkoztatok.... elindult a hátsó bejárat felé, ahol ott beszélgettünk Yoshikoval, ami azt jelenti, hogy látta a jelenetet... Ezért sietett el, akkor is mikor Yoshikohoz értem a tetőn... Akaru féltékeny!
- Azt hiszem, hogy elért a tudatáig a dolog!
- Mióta lettél ilyen nő szakértő Koki?
- Nem is tudom, ez csak úgy adódik... - tette karba a kezét Koki.
- A kis szerény... nem inkább túl sok csajt cipeltél fel az útóbbi időbe és találkoztak? - szivatta Maru.
- Hát most, hogy mondod... - vakarta meg a fejét Koki, mindannyian elnevettük egymást. - Nem, viccelek... - felhúztuk kérdően a szemöldökünket. - Oké, nem egészen de a lényeg, hogy a nőkkel kedvesen kell bánni, törékenyek bármilyen kemény is legyen, mintha egy porcelánhoz akarnál hozáérni, kifinomultan, óvatosan...
- Jó, jó értem... kérlek a további részletekbe ne menjünk bele! - szóltam közben mielőtt még fantáziája szárnyalni kezd.
- Bár most belegondolva, ezernyi női szív fog összetörni, ha Kazuya és Akaru összejönnek. - folytatott egy hasonló témát Koki.
- Aj, ne ne kezdjük ezt légyszi! - szólaltam ismét közben. - Mielőtt minden fényre derülne, van nagyobb próblémánk is a női szíveknél...
- Mi? Ki?!
- Hát, Jhonny-san, Koki... - ébresztette rá Maru.
-Uh tényleg...
- De nyilván Kazuya, most te a szívedre kell hallgas, mint mondtuk, ha komolyan gondolod, ha úgy érzed megakarod próbálni, hogy Akaru valóban olyan sokat jelent akkor ne tétovázz, ne érdekeljen semmi.
Beszélnem kellett Akaruval, de úgy gondoltam, hogy talán az lenne a legjobb ha csak holnap reggel keresném meg, esetleg aludnánk egyet és mindketten nyugodtan megbeszélnénk a dolgokat. Miután a fiúkkal beszéltem, megvacsoráztam és próbáltam pihenni, de gondolataim fokozatosan máshol jártak, így több ide oda forgolódás után felöltöztem és úgy döntöttem, hogy teszek egy estéli sétát.Az utca csendes volt, nem nagyon jártak kint, pedig nem is volt olyan késő. De nem törödtem nagyon ezzel, szinte a környezetemre nem is figyeltem csak a lépteimet néztem , egyre haladva előre és előre, nem is gondolva, hogy éppen vajon, hova fogok kilyukadni. Nyilván Akarun járt a fejem, de nem az, hogy vallatni szerettem volna, hogy akkor mi is történt Yoshiko és közte, a múltban, most? Nem azt akartam, hogy elmondja miért viselkedik az iskolában, úgy ahogy... nem akartam vallatni, nem akartam vitatkozni csak látni akartam, minnél hamarabb, csak látni néhány percig semmi több... semmi több...
-Kazuya... - elsőre azt hittem, hogy csak képzelődöm, annyira belevagyok merülve a gondolatokba, hogy már a hangját is képes vagyok halucinálni, alakját kirajzolni , előttem látni, néhány lépéssel, teljes alakjában, törékeny, karcsu kis alakja, ahogy itt áll előttem farmer nadrágba, szürke polóban és fehér vékony szetterben.... egy hidegebb nyári szellő sűvíti meg haját... - Kazuya, jól vagy?!
Megszeppentem, mikor megérintette a karom és abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez nem halucináció, nem illuzió ez valóban Akaru.
- Igen! - válaszoltam egyből, kicsit a kelleténél hangosabban.
- Ssss.... mások már alszanak ilyenkor. - csititgatott Akaru.
- Ne haragudj, csak meglepődtem, nem hittem, hogy találkozni fogunk. Nem tudtál aludni?
Percek teltek el, nem válaszolt csak bámult engem, poker arca volt, nem tudtam leolvasni róla semmit, nem tudtam, hogy haragszik e még ...tudni akartam, hogy mi van a fejében... Talán ha már így találkoztunk, akkor ez egy jel? Nem? Beszélnünk kellene, most megkellene beszéljük a dolgokat.
- Yoshikohoz mész?
- Tessék?! - lepődtem meg kérdésén.
Ugyan olyan kifejezéstelen arccal kérdezte, mint ahogy ezelőtt bámult.
- Nem is tartalak fel, menj nyugodtan.... - na ebben a pillanatban megcsuklott a hangja, ami miatt mosoly húzodott az arcomra, tehát tényleg féltékeny. Oh, Akaru!
Elakarta lépni mellettem, de megragadtam karját és magamhoz húztam:
- Mégis mit csinálsz?! Eressz el! - már nem tudott több poker arcot vágni, nem tudta elrejteni az érzéseit , most dühös volt.
Elmosolyodtam miközben karjaim átölelték, elakart szabadulni , erőlködött de nem sikerült.
- Mi ez a mosoly az arocdon?! Mi a bajod?! Valami szadista vagy?!! Éjszaka jön elő ez az arcod? Vigyázz, mert a mogyoroid fognak megfizetni !
Elnevettem magam, nem vettem fel amit mondott, egyáltalán nem is mondta rá semmit... Kezemet arcára tettem és megsimogattam, megállt a ficánkolásból, mintha a elpirult volna, legalábbis a holdfényében ez tűn és ez a fény úgy megragyogtatta szemeit, beszippantottak azonnal:
- Nem megyek Yoshikohoz, nincs semmi köztünk. Nem szeretem, csak egy barátom, egy egyszerű barát, semmi több.
- És ezt minek mondod el nekem?! Miért érdekelne, hogy mi van köztem és az a lány között?
- Nem akartál választ adni nekem a mai nap folyamán?
- Milyen választ?! - ütött egyet mellkasomra. - Eressz el!
- Miért hordod magadnál még mindig a hajgumimat? Nem szeretnéd visszaadni? - emeltem fel a jobb karját amin a hajgumim diszelgett, magánál hordja és biztos vagyok benne, hogy nem hozzám sietett az éjszaka közepén. - Gondolom nem hozzám siettél az éjszaka közepén... de ez mégis nálad van.
- Már, hogy mentem volna hozzád! Minek?! És a hajgumidat akarod?Eressz el és visszakapod!
- Csak ugyan és mi a válaszod?! Ezt akartad elmondani reggel ugye?! Ezért kerestél?!
- Ki keresett téged? Én bizots nem...
- Hallottam, Szóval mi a válaszod?
- Eressz el és elmondom! - nézett rám dühösen, mint egy kis vadmacska... aj Akaru....
- Rendben...
Engedtem a szoritásamból, mire ő is felsóhajtott, de mire levettem volna a kezem derekáról, ismét megragadtam és olyan hévvel csókoltam meg, mintha az életem függene tőle. Először ütögetett, ütögette mellkasom, elakart tolni magától, de pillanatokkal később , ütései simogatássá válltak és belesimult a karjaimba. A pillanatnak éltünk, a világon csak mi voltunk ketten, engedtünk az érzéseinknek, Sokáig tartottuk bent az érzéseinket, ez érőzhetett, mivel mint egy vihar úgy söpört végig, csókunk egyre szenvedélyesebb lett, míg kapkudnunk nem kellett a levegőért... de ebben a pillanatban is, egymás karjaiba voltunk és homlokainkat egymásnak támasztottuk. Percek teltek el, hogy csak egymás szemeibe néztünk, ami az éjszaka sötétsége ellenére ragyogott.
- Szeretlek... - mondta ki és azt hittem, hogy rosszul hallok, hogy teljesne mást mondott és a fülem játszik velem...Arcomat a kezei közé tette - Szeretlek... - majd karjait nyakam köré fonta de csak épp néhány másodpercig, ugyanis éreztem ahogy hátul mozog a keze, majd egybe fogta a hajamat és rákötötte a hajgumimat. - Ez a válaszom, visszakapod a hajgumidat.
Mosoly bujkált ajkain, melyet a holdfény világitotta meg, még mindig nem akartam elhinni azt ami elhangzodott a szájából...
- Szerelmes vagyok beléd Kazuya, igazad volt... szeretlek!
Hatalmas mosolyra huzodott a szám és felcsillogtak a szemeim:
- Mit mondtál? Ismételd meg!
Durcásan összehúzta a szemeit:
- El ne szálljon az egod!
- Te! - boldogan kaptam karjaimba és elkezdtem pörögni, pörögni... hangosan felnevetett, csillingelő hangja bejárta az utca csendességét.
- Te bolond! Vigyázz elesünk! - mondta nevetve.
- Akaru, el sem tudod hinni, hogy milyen boldoggá tettél! AAAAAAAA!!!!!
Mintha megfogtam volna egy aranymikrofont, mintha egy dallam , egy különleges, varázslatos dallam zengte meg a füleimet és adott egy löketet, egy erőt, amit még soha nem éreztem.
- Szeretlek Akaru! - álltam meg és tettem le.
- De, biztos jó leszek neked? A hírek ellenére? Hogy egy ilyen egyszerű, jégszívű király...
- Ssss... - tettem az ujjam ajkaira. - Téged szeretlek senki mást, mondtam, hogy nem hiszem el a híreket, sem a jégszívűséged ez csak egy álarc.... Szeretlek azért amilyen belül vagy!
Ismét percek teltek el, míg csak egymás tekintetében néztünk mélyen, majd Akaru arca kicsit komorrá vállt:
- Meg kell ígérj valamit!
- Mi? Miről van szó? - néztem értetlenül rá.
- Ha valamikor úgy érzed nem birod, szólj nekem rendben?! És ígérd meg, hogy bármi is történjék kimaradsz belőle...
- Mi?! Miről beszélsz? Miről maradjak ki? Mit ne birjak? - ismét arcomat kezei közé fogta és homlokunkat összeérintette.
- Ígérd meg, jó?!
Bár egyáltalán nem értettem, hogy éppen most mi folyik, miért mondja ezeket a szavakat, bólintottam. Most már együtt vagyunk, biztos vagyok benne, hogy lassan mindenre fény fog derülni, ami ezeket és a korábbi furcsa viselkedést is megfogja magyarázni, hiszen együtt vagyunk és leszünk. Megfogjuk osztani egymás terheit, megosszuk gondolatainkat... Megfogom védeni Akarut!
Akaru:
Elegem volt az egészből, nem akartam hallani ahogy Kazuya kioktat, ahogy kikérdez, ahogy tudni akarja mit művelek, aztán a törékeny Yoshikora néz és engem ítél el. Jól van... nem így kellett volna megmondjam, de már nem tudok... nem tudok az lenni aki voltam ezelőtt, nem tudok olyan lenni mint régen, bármennyire is akarok, nem mutathatom a gyengeségem soha többé. Már nem...
Tamiya és Hitaru nem értették, hogy hirtelen mi történt és miért nem beszéltem Kazuyaval és hirtelen miért lettem ingerült. Egyelőre nem akatam megosztani velük a dolgot, tudom, hogy ők sem helyeselnék a dolgot és megkérnének hogy menjek beszéljek Kazuyaval és valljam be az érzéseimet. De makacs egy lány vagyok, nem tudom ezt beismerni most. A nap további részében Kazuya nem keresett és bár arra vártam, hogy Yoshiko bátyja megjelenik és rám förmed, hogy hogy képzeltem megint célba venni a húgát. De nem történt. Talán nem merte elmondani, vagy az jobban tetszett neki, hogy Kazuya kapott el. Csendben voltam egész nap, amit talán az egész suli furcsált. De nem nagyon érdekelt, amint az utolsó órának is vége szakadt egyből indultam is haza. Ám nem nagyon kaptam a helyem otthon, ide oda járkáltam, a bátyám rám is szólt, hogy mit csinálok. Egy ideig a szobámba hallgattam a zenét és próbáltam táncolni, d végül az egész lakásba kezdtem fel alá járkálni. Annak bár örültem, hogy a bátyám nem kérdezi meg, hogy mégis mi ütött belém. De talán sejtett, hogy ki lehet az okozója, de nem akartam rákérdezni mert akkor kezdene hülyén vigyorogni. Miután nem tudom hányadik körömet tettem a nappaliból a konyhába bátyám rám szólt, hogy menjek ki levegőztetni a fejemet. Hát így is tettem, már besötétedett és engedtem hadd vigyen a lábam céltalanul vitt az utcán keresztül.
A sors úgy tűnik jelezni akart nekem, vagy csak megneheziteni az egész dolgot, ugyanis utcákkal arébb Kazuyaba botlottam. Úgy tűnik ő is meglepődött percek kellettek, míg reagált, hogy megszólítottam. A szavak csak úgy maguktól jöttek, nem tudtam megállni, majd a csókban való összeolvadás és a vallomás is, valami megmozdult bennem, abban a pillanatban valamit tényleg jelenek vettem és kiböktem azt a bizonyos szót, amit úgy elakartam ásni magamban. Nem tartottam többet magamba, nem akartam többet magamba tartani. hirtelen nem számított semmi más, csak ő és én. Nem érdekelt, hogy mi fog történni megakartam próbálni, engedtem az érzéseknek. Szerintem ő sem számított erre a reackióra, de nagyon boldog lett tőle. Engem is egy olyan boldogság fogott el, egy olyan megkönnyebülés amit eddig soha nem éreztem. Nem tudom megmagyarázni, szavakba önteni egyszerűen megtörtént és nem tudtam volna már visszaszívni, ám nem is akartam. Muszáj volt megígértetnem vele, hogy bármi is történjék ő ha úgy érzi kilép és nem fog semmibe sem beleszökni. Az én életem nem olyan egyszerű, minden elromlott évekkel ezelőtt és nem akarom, hogy bármi baja is essen neki. Vajon minden rendben lesz köztünk? Mit fog szólni a külvilág a kapcsolatunkra? Remélem, hogy nem okozok gondot Kazuyanak.
- Nincs amiért aggódj, majd mindent magától fog adódni, ha szeretnéd egyelőre nem kell nyilvánosság elé állj...
- Az...az. jó lenne. - bár próbáltam lebeszélni úgy döntött, hogy hazakísér. - Azaz, ha szeretnéd benne vagyok csak... arra gondoltam, hogy talán...
-Túl sok lenne neked, megértem ne aggódj. - szoritotta meg a kezemet amelyet fogott sétálás közben. - A legfontosabb, hogy az érzéseink egymásra találtak! - fogta arcomat kezei közé.
Olyan aranyos komolyan, azok a csillogó barna szemei, ahogy rám néz... teljesen elveszek bennük.
- Mi lesz amikor visszamész a fővárosba?
Ez korábban meg sem fordult a fejemben, mi a terve? Mi az én tervem? Hogyan fogjuk látni egymást ha újra neki kezd dolgozni nem lesz könnyű....
- Aj, ne ne... ne gondoljuk most erre, majd akkor minden elfog dölni. Bár biztos vagyok benne, hogy megfogjuk oldani. - ölelt át szorosan. - Rendben?
Csak bólintottam, ő erre nem is gondol? Vagy miért rázta csak így egy ilyen válasszal az egészet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése