A sors szenvedélye 68.rész

A sors szenvedélye

68.rész

Kazuya:

A következő napokban visszállt a körforgás, felkelltem, levittem sétáltatni Ran-chant, reggelit készítettem, elmentem dolgozni, hazajöttem, ebédeltem itthon ha úgy adódott, vagy a fiúkkal. Elmentünk este közösen inni vagy billiárdozni, bowlingozni, arkadeban, amit máskor is. Hasonló volt, mint mielőtt Akaru idejött volna. De mégsem. Minden egyes nap beszélte vele, felhívtuk egymást akár néhány percre is, hogy halljuk egymás hangját vagy video chaten, hogy lássuk egymást. Volt olyan is, hogy órákig elbeszélgettünk. Nagyon jó volt, hogy láthattam jól van. Természetesen borzasztóan hiányzott, de bizok benne, visszajön ahogy megbeszéltük. Ezt most neki kell megoldania és én itt vagyok mellette, nincs egyedül. Néha elmesélte, hogy felhozta az apjának, de egyelőre nem haladt előre. Kissé lelombozott, de nem veszítettük el a reményt. Yanoékkal tarottam a kapcsolatot, ahogy Akaru is. Amíg Akaru hiányzott, igyekeztek ők is jobban megérteni egymást és felfogni, hogy Emi nincs itt de attól az álmuk még beteljesedhet, és már Akaru is barátjuk. A srácok is hiányolták Akarut, sokszor elvoltak, hogy valahogy csendes így nélküle. Nem mintha Akaru az a folyton fecsegő lett volna. De megtudtam érteni, valahogy más volt, amikor itt volt. Egy lány a KAT-TUNos fiúk között. Szokatlan volt, de természetesen jó. Midorival is néha válltottam néhány szót, természetesen Akaru róla sem feledkezett meg tartották a kapcsolatot, ahogy Shoutával és Keitával is. Útobbival is váltottam egy egy alkalommal néhány szót, úgy tűnt, hogy felfogta végre, hogy én és Akaru együtt vagyunk. Nem vitatkozunk! Ami tőlünk teljesítmény volt. Akaru nagyszülei az első 2 hónapban még próbálták velem fel venni a kapcsolatot, de udvariasan elnézést kérve hátra léptem és megkértem, hogy ne keressenek többet, vagy kénytelen leszek nem venni számban őket. Így is történt. Kitagawa-sama nem hozta fel többet ezeket a dolgokat, talán egyszer próbálta, de végülis nem fejezte be a gondolatát. A titok nem tudni, hogyan de 1 hónappal később kiderült. Talán egy itt dolgozó volt, aki elmondta, minek után nem sokra rá Kitagawa-sama kirugta. Nyílván elkezdődött egy hatalmas lavína. Ám ahhoz képest hamar lerendezték. Kitagawa-sama már a cikk megjelenése után következő nap tartott egy sajtó tájékoztatot és elmondta, hogy igaz, de nem szeretne jobban belemenni a magánéletében, ami történt megtörtént, nem tud változtatni, de továbbra is a jelenre koncentrál, hogy remek együtteseket taníthasson és alakíthasson az ügynökség kezei alatt. Természetesen felrémlett az, hogy akkor nem miattam került oda Akaru ahova, hanem az igazgató miatt, de ezt is megcáfolta és elmondta, hogy mindenki láthatta, hogy milyen tehetséges is Akaru, az az ő tehetsége ezt senki nem szinlelheti, adhassa, a ragyogást ami körül veszi. Valóban ő hozta Japánban, de a tehetségével jutott el odáig ahogy, soha egy percig nem tekintett munkája révén rá, úgy mint az unókája. Persze, engem is felkeresett a média, amivel csak annyit nyilatkoztam, hogy nem tudtam Akaru múltjáról és ő maga sem. Találkozásunk megrendezett volt, de szerelmünk nem. Sors játékában összejöttünk és őszinte tiszta érzéseket kezdtünk táplálni egymás iránt. Még jó 1 hónapig ment ez az egész, végül lassan már nem érdekelt senkit ez a story. Megtörtént, ahogy megtörténik más emberek életében is. Vannak akik rossz pontokat hoznak fel, de nem kell figyelni rájuk, csak akik ott vannak és támogatnak, bíztatnak. És ez megvolt, az ügynökség felé, az igazgató felé és Akaru felé. 

Az nem kérdés, hogy nekem, hiányzott a legjobb, ez érthető. Borzasztóan hiányzott, de türelmes voltam és nem szomorkodtam, folytattam a napjaimat, ahogy eddig. És ahogy megígértük egymásnak, amikor idő akadt meglátogattuk egymást. Azaz, csak én látogattam, az apja szigorubra váltott, mivel attól tartott, ha Akaru visszajön, csak még jobban itt akar maradni. Szóval ahogy az idő telt tavasszal és nyáron is voltam nála. Tavasszal csak egy hétvégét, nyáron már egy hetet sikerült ott lennem. Jó volt látnom és természetesen megpróbáltam az apjával beszélni, de nem jártam sikerrel. Akaru azt is elárulta, hogy az apja egyszer azt mondta talán jobb lenne szakítanunk, mivel táv kapcsolatba vagyunk és az nem tesz jót egyikünknek sem. De ezt kizártnak gondoltuk, erről szó sem volt. Várok! Amennyit csak kell várunk!

Jó egy év telt el így. Születésnapja alkalmával, karácsonykor és szilveszterkor is kimentem hozzájuk, bár annál többször sajnos nem sikerült, mert munka szólított. Aztán megérkezett az új év és a születésnapom. Akaru nagoyn bánta, hogy nem tudott eljönni, rosszul érezte magát hiába próbáltam megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Hogy foglalkozzon azzal, hogy minnél hamarabb visszajöjjön. Ismét márciust írtunk, pontosabban március végét. Már egy jó hónapja, hogy nem beszéltem Akaruval. Azaz alig csak néhány szót váltottunk, folyton sietett azt mondta, hogy elintézni valója van. Nem értettem. De nem mondtam semmit, gondoltam valami az egyetemmel vagy családdal... furcsáltam, de nem mondtam semmit. Nem akartam az a barát lenni aki kételkedik vagy valami. Megbeszéltük, hogy őszinték leszünk, tehát elfogja majd mondani amint ideje akad:

    - Még mindig nem beszéltél Akaruval?  - a srácokkal turnéra készültünk. Ma volt az első napja. Annyira bánom, hogy nem nézheti meg Akaru. De tudom, hogy szurkol nekem. Mennyi is ott az idő? - Föld hívja Kame-t!  - lobálta a kezét előttem Maru.

   - Igen, bocsi mit kérdeztél? 

    - Akarun jár az eszed? - nem volt nehéz ezt kitalálni.

    - Hát ez van, el kell fogadni, hogy Kamenashi Kazuyat is lecserélhetik! - poénkodott Koki.

    - Haha! Nagyon vicces vagy... - mondtam odaszurva. Nem arról volt szó, hogy nem bizom Akaruban, de néha a kis ördög belém bújt és hasonló negativ gondolatokat árasztott felém. De nem! Akaru nem tenné ezét. Ha... ha mondjuk meg is történt akkor is biztos, hogy őszinte lenne velem és elmondaná. Baromira fájna de, megérteném.

    - Sajnálom! Rossz vicc volt! - lépett elém Koki és felém nyújtotta a kezét. Mosolyogva elfogadtam. - Akaru nem olyan személy, szeret téged nagyon. Biztos, hogy nehezebb hónapja volt ezért nem tudtatok annyit beszélni.

    - Köszönöm! - feltekintettem mindegyikükre, hiszen mindannyiuknak hálás voltam, hogy mellettem álltak, hogy mellettünk az elejétől kezdve. Remek csapat tagja vagyok! Sőt, remeke barátaim vannak.

    - 5 perc és kezdünk!

Lépett be az egyik stáb tag és szólt ránk. Már mindannyian készen álltunk felálltunk a szoba közepére oda tarotttuk a kezeinket és felkiáltottunk, hogy mindent bele! Kezdődjön a koncert! Mint mindig a rajongók elképesztőek voltak, az erő amit küldtek, a közös éneklés. Rendkívüli volt. Sosem tudnék ezzel betelni. Akaru is szereti ezt tudom, szóval vissza fog jönni! A srácokkal, mint mindig most is sokat készültünk a koncertre, szinte éjjel nappal fent voltunk, gyakoroltunk és beszéltük a részleteket, hogy a rajongók jól érezzék magukat. Látványban is igyekeztünk megadni a módját. Az első rész le is ment remekül. Amit nem tudtunk meg és ami fura volt, hogy ki a meghívott együttes. Az ügynökség nem árulta el csak annyit mondott, hogy készülnek már egy ideje és első nap megtudjuk, hogy kik azok. Azt hittük, hogy a koncert előtt fogjuk megtudni de nem így történt. Lejöttünk a szinpadról és vártuk, hogy megjelenjen a meghívott együttes. Szerintem a rajongók is furcáslták hiszen nem konferálta fel senki, de hirtelen minden elsötétült. A fiúkkal a kulisszák mögül figyeltük, hogy ki is ez a titkozatos együttes, aki most a turnénk alkalmával velünk jön és fellép. A fények a mozgó nagy szinpadhoz vetültek, ahol 5 lány áldogált hasonló fehér ruhában. Ennyit tudtam csak kivenni a szinpadról, mivel az most távol volt de felnéztem a nagyképernyőre és tágra nyilt a szemem. Ugyanis a szinadon nem mást láttam, mint Tsurut:

    - Sziasztok! - szólalt meg ebben a pillanatban. A szívem hangosan kezdett dübörögni. - Mi vagyunk a Hoshi csapat! Kérlek hallgassátok meg legújabb számunkat To Tomorrow! - a közönség hangosan kiáltani kezdett és tapsolni és ebben a pillanatban mind az 5 tagot egyszerre muatta a képernyő... és ott volt. Ott volt ő is! Ezt nem hiszem el! Ez... jól látok? Nem álmodom? Valaki csipjen meg!

Felcsendült a dal, először halkan, lassan a lányok beálltak a poziciójukra, majd felgyorsult a szám és táncolni kezdtek. Nagyon jó volt az összhang és egyszerűen csak úgy ragyogtak. Mindannyian gyönyörűek voltak ebbe a hófehér rövid ruhában, ami mindenkin valamibe különbözött. De nagyon jól áll nekik. Tsuru hangja szólalt fel először, majd Yanoé, Okimié és Chizurué. Gyönyörű volt a hangjuk, természetesen de én folyton azt vártam, hogy nagy képernyőn az a bizonyos személy jelenjen meg. Addig nem akartam elhinni, hogy valóban őt pillantottam meg. És itt volt. Chizuru után az ő csodaszép hangja hangzott fel és megjelent a a nagy képrenyőn. Csodaszép volt. A szívem őrülten dübörögni kezdett, mosolyom egészen a fülemig ért. Alig hiszem el. Ez ő! Újra itt van!

   - Az Akaru?!

    - Mikor jött?

   - Ők a meghívott együttes? - hallottam hátam mögül a srácok meglepettségét is.

   - Ez a szám... - mögöttünk megjelent Misaki. - Már egy éve megírta Takashi, ez lett volna a következő ami megjelenik számukra.

    - Hogyan lehetséges ez az egész? Te tudtál erről, hogy Akaru...- fordultam felé.

    - Mindent elmesélek, de gyertek készülődni a következő felvonásra!

Nem csak én hanem a többiek is, megálltak és visszanéztek a szinpadra, ahol a lányok már közeledtek ide a színpaddal.

    - Látni fogjátok a TV-ből, de gyertek mert idő van! - mutatott a nem létező órájára. Ez szokásos tikkje Misakinak. Nincs órája, nem is szereti őket De néha a csukolójára bök, mintha időt mutatna.

Igaza volt, bár látom, itt van Akaru énekel a Hoshival ami azt jelenti, hogy kiharcolta, hogy itt legyen másképp biztos nem énekelnénke most itt. Szóval újból láthatom, de menni kell mert a show megy. És ha ez igaz, akkor bőven lesz időm ezután látni és vele is lenni.

Ahogy az öltözőbe értünk, mindenki nyűzsögni kezdett, hogy időben meglegyünk.  A TV-be a csajok mentek, itt is mindenki el volt ámulva, hogy milyen jók. Megállt a mozgó színpad, ők pedig elkezdtek mozogni szerte szét és integettek a közönségnek. A fiúkkal beültünk a székben, hogy elkészülhessünk, miközben Misaki elkezdett a mesélést:

    - Valójában, nem a Hoshi csapat kellett volna legyen a vendég fellépő. SIXTones jött volna el. Viszont pont Kame születésnapja után egy nappal felkerestek a lányok és megkértek szépen, hogy hadd lépjenek fel ők. Meglepődtünk, nem is értettük, hogy mire akarnak kijutni, hiszen Akaruról nem tudtunk semmit. De ekkore elmondták, hogy Akaru visszajön a koncertre pont és szeretnék ha ez lenne az első alkalom, hogy fellépnke újra együtt, nálatok, hiszen mellettetük álltatok az elejétől kezdve és ebben az egy évben is tanácsokkal láttátok el, mindannyiukat. Az elmúlt egy hónapban éjjel nappal együtt gyakoroltak, úgy, hogy Akaru távolról becsatlakozott, táncoltak és énekeltek, gyakorolták az új számot, hogy itt előadhassák. Azt hittem, hogy Kitagawa-sama nem fog belemenni, mivel már kevés idő volt, de megbizott bennük és rábólintott. Így készültek a koncertre, az újra együttlésre és Akaru visszalépésére. Ők kértek meg, hogy ne szóljunk nektek. Meglepetést akart! - nem kellett rá kérdezni, hogy most miért mondta az utolsó mondatot egyes személyben vagy kijavítani, tudtuk mindannyian, hogy kire érti.

Ej, ez a lány, megőrjít komolyan! A képernyőre tekitnek éppen őt mutassák, már a második számnál vannak. Üdv újra itt Akaru! 

Akaru:

Egy év.... Kereken egy év telt amióta elhagytam Japánt. És most újra itt állok, az álmom kapujában, hogy megvalósítsam és meg is tartsam. Nem volt egy könnyű út, de végül sikerült egyezésre jutnunk a szüleimmel. azaz sikerült meggyőznöm apámat, hogy hadd költözzek ide és hadd legyek idol. Ennek tulajdonképpen már egy hónapja és legszívesebben már másnap ide repültem volna, de voltak elintézni valók, amiket véghez kellett vinnem, lezárnom, hogy ide költözhessek. Papir munkák és hasonlók. Még Kazuyat is pattintottam le folyton, még az is megfordult a fejemben, hogy szegény, hogy érezheti magát és mindjárt megmondja, hogy kész ennyi volt, pá és puszi. De ő nem ilyen és olyan szerencsés vagyok, hogy ő a barátom. Persze elmondhattam volna, de megszerettem volna lepni. A csajok ebbe készségesen segítettek és azt is kitalálták, hogy legyünk mi a meghívottak a koncertjükön. Nem hittem, hogy Kitagawa-sama belemegy, meglepett amikor értesítettek a lányok, hogy igen. Kemény egy hónap elé néztünk, hol gyakoroltunk úgy, hogy én távolról becsatlakoztam. Szokatlan volt és tudom, nem a legjobb megoldás, de haladtunk. Aztán tegnap előtt érkeztem Japánban és meghúzodtam Tsurunál, ahogy a többiek is és jött a 2 napos extrém tréning és felkészülés. De mindannyian megvoltunk elégedve és úgy éreztük készen állunk. Lehet kevés időnek tűnik, de tényleg nagyon odatettük magunkat, hogy minden rendben legyen és jól sikerüljön az első fellépésünk a visszatérés után. 

Otthont mindent sikerült elintézni és nagyon izgatott és boldog voltam, hogy visszajöhetek. A szüleimmel minden megbeszéltünk, látogatni fogom őket, ahogy ők is engem és napi szinten beszélünk. Megengedték, hogy összeköltözzek Kazuyaval, természetesen ha beleegyezik ő is, benne van, hogy az eddigi agglegény lakásába beenged e. Nos nem mintha már nem tette volna meg, de nyilván más, amikor egy bizonyos ideig költözöl össze vagy, összeköltözöl úgy vagyis, hogy szeretnél örökre. Mondjuk igaz, hogy amióta együtt vagyunk, hol az egyiknél hol a másiknál voltunk... szóval jó lesz. Remélem! Az érzéseim nem változtak meg és nagyon úgy tűnt, hogy Kame érzései sem. Sőt szerintem minden amin keresztül mentünk erősítettek minket. Az otthoni barátaim megleptek és tartottak egy búcsu bulit, bár nem örökre, hiszen még találkozunk. De nagyon kedves volt tőlük, meg is hatodtam és volt vicces rész is mert tele plakátolták a helyet az én képemmel és kiirták hogy Akaru az idol és minden bele! Meg haza fele amikor mentünk, kiabáltak hogy mindent bele és én vagyok a legjobb! Nagyon aranyosak voltak! A rokonok először nem értették, hogy mit is akarok, de végül ők is jó kívánságokkal leptek el és elmondták, hogy legközelebb hozzam el azt a bizonyos fiút, aki úgy ellopta a szívemet. A nagyszüleim.... az itteniek, meg próbálták felvenni velünk miután hazamentünk a kapcsolatot, még 3 hónapig. De egyikünk sem vette fel. Mármint a Suzuki házaspárról beszélve. Megbeszéltük, hogy kész, megtörtént, nem veszük figyelemben, erősek vagyunk és átvészeljük, nem kellenek ilyen emberek az életünkben. Ide is eljöttem, de nem keresem fel többet őket, elkerülöm. Ezt maguk érték el!

A koncert megkezdése előtt érkeztünk csak meg néhány perccel, hogy vénetlenül se fussunk össze a valamelyik fiúval. Kicsit tartottunk, hogy esetleg meglátogatnak, de nem így lett. Misaki megnyugtatott, hogy elvannak foglalva. Örült, hogy lát és látta a próbánkat a minap, meg volt elégedve. Miközben készültünk a TV-ben ment a koncert, ugyanis hamarosan elkezdődött. Úgy dobogott a szívem, amikor felszólaltak az első akrdok, megláttam a fiúkat, akik annyit segítettek nekem, akiket annyira szeretek és mellettem állnak, bármi is történjék. No meg, mekkora mosoly húzodott ajkaimra, amikor azt a bizonyos fiút pillantottam meg. A lányok "uuu"-zni is kezdtek, ahogy látták felcsillan a szemem. Elképesztően jól nézett ki! Bár ő mikor nem! Itt vagyok, Kame! Visszajöttem, ahogy ígértem!

Mindannyiuknka fehér térden felüli ruha volt, csak dizájn szempontjából változott meg és volt valami hajdísz a hajában, nekem egy fehér virágokkal diszített koszorú. Valamint a cipő mindenkinek egy ezüstös platformos félcipő. Mielőtt a színpadhoz értünk volna a szoba közepére gyülekeztünk és elkiáltottuk magunkat, hogy mindent bele Hoshi.

Aztána színpad másik oldalán érkeztünk fel, hogy a fiúkkal ne találkozzunk, csak akkor fogunk lepleződni, amikor már ott állunk. Egyet bánok, bár látnám az arcukat. 3 számot adtunk elő, egyik egy új volt, amit még haza utazásom előtt fejezett be Takashi, de nem tudtuk előadni, a másik kettő már ismertebb volt. Nagyon jól éreztük magunkat. Már volt ilyen koncertünk, de mégis mindig olyan jó érzés hallani ahogy újonganak, énekelnek veled, tapsolnak, körbe nézel látod a mosolygos arcukat. Ez valami rendkívüli érzés! Amiután a zene lejárt, megköszöntük a figyelmet és visszaadtuk a srácoknak. Épp, hogy mentünk le a színpadról ők jöttek fel. Mindenkin hatalmas vigyor és köszöntött engem, ő volt az utolsó, úgy mosolygott, hogy "ej, te! Te kis sunyi!" felé kacsintottam, ahogy elmentünk egymás mellett összeérintettük a kezeinket. Nem haragszik rám! Azért kicsit féltem, hogy amiért nem volt annyi időnk az útobbi időben beszélgetni. De örülök, hogy láttam a szemeiben a boldogságot, azt ami az enyémben is van. A csajokkal elmentünk az öltözőben visszaöltözni. Meglepetésünkre, kaptunk egy egy KAT-TUN turnés polót. Ennek örültem. Aztán felmentünk a VIP zonában, hogy onnan nézzük a koncert többi részét. Énekeltem, táncoltam a zenéjükre és néztem boldogan őket, itt vagyok. Alig várom, hogy végre beszélhessek vele, hogy végre karjaimba zárjam. Mint, mindig elképesztő koncertet tartottak, elképesztő erővel, összhanggal, ragyogással. Amint véget ért a koncert, el is indultunk köszönteni a srácokat. Az öltözőben voltak már, mire mi oda kerekedtünk. Természetesen a csajok engem löktek előre. Én nyitottam ki az ajtót:

    - Akaru! - kiáltottak fel a srácok amint megláttak.

    - Sziasztok! - én egy személyt kerestem a tekintetemmel, aki az ajtotól a legtávolabbi székben ült, felém nézett, arcán csibész mosoly. Elnézést kért a segítőtől és felállt a székről, azonnal átszelte a köztünk lévő távolságot, én is beléptem a szobába és azonnal egymás karjaiba vetettük magunkat.

Olyan jó volt, annyira hiányzott és bele gondolni, hogy most már nem kell hónapot, heteket várjunk, hogy lássuk egymást, hogy csak video chaten halljuk. Ez annyira jó! Ölelés után, rögtön egymás szemeibe néztünk és mindketten tudtuk mire vágyik a másik, csókra! Olyan szenvedéllye csókoltuk meg egymást, mintha valóban egy éve nem láttuk volna egymást. De mondjuk volt valami, hiszen mégis csak max 1 hetet láttuk 2, 3 hónaponta. De ez annyira jó! Annyira jó, végre érezni őt, az illatát, a kisugárzását a csókját, az erős karjait. Szeretem, annyira de annyira szeretem!

    - Hé! Galambocskák, majd amikor hazamentek! - kissé zavarba jöve válltunk el, de csak annyira, hogy összeérinthessük a homlokainkat és ragyogó szempárral nézhessük egymást.

Nem tudok betelni vele és nem is akarok.

    - Hát, jól megleptetek csajok!

    - Erre tényleg nem számítottunk!

   - De nagyon ügyesek voltatok, nem látszott semmit Akaru, hogy te távolról gyakoroltál. - elléptem, de egyik karomat továbbra is Kame-n pihentettem.

    -Hát a csajoknak köszönhetem csak, a türelmüknek. Nem volt egyszerű de mindent bele adtunk.

     - Elképesztőek voltatok, egy csapat! - mondta Kame is, majd mind a 6-n megtapsoltak.

    - Köszönjük! - hajoltunk meg.

    - De miért nem mondtad el nekünk? Mármint, Kame-nak oké, de nekünk?!

    - Attól tartottam, hogy lebuktatnátok!

    - Mi?! Mi sosem!

    - Jól van, de szerettem volna nektek is meglepetést, ugyanis Kame után ti voltatok az elsők, akik biztatok bennem, bátorítottatok és mellettem álltatok. El sem hiszitek, hogy mekkora öröm és mekkora megtiszteltetés volt nekem, veletek lenni. Mekkora álmom teljesült, hogy itt állhatok!

   - Oh! Ez megható! - tett Koki úgy, mintha letörölne egy könnycseppet. 

   - Köszönjük szépen Akaru! Örülünk, hogy itt vagy! - köszöntött Tatsuya.

   - De mit is várakozunk itt? Menjünk ünnepelni! - kiáltott fel Koki.

    - Holnap megyünk tovább, turnézni!

    - Ne légy már ünneprontó Junno, csak egy közös vacsora. Nem esünk túlzásban. Na mit szóltok?

Mindenki Kokira nézett, elgondolkozott, de végülis igaza volt. Van okunk ünnepelni. Nem engem, hanem hogy újra együtt a csapat. Felhívtuk Midoriékat is és megbeszéltük, hogy csatlakozzanak és hol találkozzunk. Természetesen ők tudták, hogy itt vagyok. Sorra megöleltem, mindegyik srácot, miközben elkészültek és elindultunk az ügynökség melletti étteremben. Jó hangulattal, gyalog sétáltunk a Tokyo Dome-tól az ügynökségig. Kérdésekkel bombáztak, amikre szívesen válaszoltam. Természetesen, hogy mi volt az elmúlt egy évben és én is hasonlókat kérdeztem:

    - Miért nem mondtad el, hogy már februárban apád elengedett? Hogyan engedett el?

    - Meglepetést akartam!  A születésnapodon, hogy nem tudtam részt venni, letört és rosszul éreztem magam. Aznap este apám hívatott, azt hittem leszid, hogy szedjem össze magam. De ehhez képest elmondta, hogy lássa, mennyire szeretjük egymást és, hogy még így is megtudjuk oldani és a szikra, az ahogy egymásra nézünk nem változik még ha csak ennyiszer is találkozunk. Illetve, kitartó voltam és nem mondtam le arról amit akarok, küzdöttem érte és ezt tiszteli és becsüli bennem, meggyőztem eljöhetek. Ne haragudj, hogy alig volt rád időm, de annyi mindent elkellett intézzek.

    - Semmi gond! Megértem! Ez természetese, a lényeg, hogy itt vagy! - a bal kezemet fogta, felemelte és csókot lehelt rá. - És, hol alszol? - kérdezte sunyin.

    - Hááát... gondoltam Midori vagy Yano vagy Tsuru befogad vagy meg kellene kérdezzem az ügynökséget ha a lakásom megvan!

    - Lakás? És én?! Rám nem gondoltál? - nem tudom, hogy mennyire tette magát, de nekem úgy tűnt, hogy komolyan meglepődik a válaszomon.

    - Vaaaaagy... - huztam az agyát. - Gondoltam, hogy összeköltözhetnénk, ha benne vagy?

    - Komolyan mondod?! - állt meg. Bólintottam. - Igen! Igen! Igen! - kapott a karjaiba és prögetett meg.

    - Kame! Kame! - nevettem fel. - Elszédülünk! - de nem figyelt rám csak tovább pörgetett.

    - Szerelmes párunk, örvendünk nektek de gyertek menjünk! - megálltunk és felgyorsítottuk a lépteinket, hogy utol érjük a többieket.

Már láttuk Midoriékat az ügynökség előtt vártak, Midori izgatottan toporgott és már kiáltotta a nevem. Hevesen integetni kezdtem. Majd miután néhány lépés választott el karjqaimba rohant és olyan erősen megölelt, hogy azt hittem kimegy belőlem a szusz. 

    - Szia Midori!

    - Annyira örülök, hogy itt vagy! Annyira hiányoztál!

   - Te is nekem! Azaz, ti! - léptünk el és néztem a srácokra is, megöleltem Shoutat, majd Keitat is.

Meg is beszéltük, hogy menjünk be az étteremben és majd ott folytassuk a beszélgetést. De épp, hogy az étterem elé léptünk:

    - Akaru... - megszólított egy hang.

    - Mr. Suzuki! - fordultam a hang irányában egy kedvűen. Már is itt van? Miért? Miért jön ide? - Nem vagyok kíváncsi a mondandójára.

    - Kérlek, Akaru hallgass meg!

    - Mr. Suzuki, elnézését kérem - lépett előre Kazuya, hogy engem óvjon. - Kérem, menjen el! Akaru nem akarja meghallgatni.

    - Akaru...

Csak jeleztem Kazuyanak, hogy menjünk... 

    - A nagymamád kórházban van!

Hoshi csapat első száma és fellépő ruhája (a dal végéig):

https://www.youtube.com/watch?v=gH3C8k7VaRk

Második szám:

https://www.youtube.com/watch?v=mSCvNNPC3ZQ

Harmadik szám:

https://www.youtube.com/watch?v=bzvV08fllms