A sors szenvedélye 63.rész

 A sors szenvedélye

63.rész

Akaru:

Még aznap lefoglaltuk a jegyeket és este már uton leszünk vissza Japánban. Anyámék szomoruak voltak, amikor ezt megtudták. De elfogadták. Bár szerintem ezzel is csak apámnak adtam igazat, hogy ez a környezet nem való nekem. Arról nem is beszélve, hogy ugye összekellett költözzek Kazuyaval, amiről ők nem tudtak. Persze felnőtt vagyok és Kazuya valójában tiszteletteljesen viselkedett velem és soha nem élt vissza a helyzettel, de akkor is hazudtam nekik. Ezért pedig borzasztóan érzem magam. És tudom, hogy ezzel is csak erősítettem apámban, hogy nem maradhatok Japánban. Oh... miért kellett hirtelen mindennek így ránk zudulnia? Kame észre vette, hogy valami aggaszt, bár nem kérdezett semmit. Szerintem azt gondolta, hogy ez a fényre derülés a kapcsolatunkkal a gond, hogy félek mit szól majd az ügynökség no meg, mit szól a közönség. Na nem mintha az nem aggasztott volna. Ez így egybe sok volt... föleg ha arra gondoltam, hogy most lebuktunk és 2 hónap múlva esetlegesen haza kell jönnöm. Ezzel pedig csak tűzet teszek a fára, mindazoknak akik azt mondták, hogy kihasználtam Kame-t. Jaj, mit fogok tenni?

Bár mondtuk, hogy nem szükséges, a szüleim kikísértek a reptérre. Láttam apámon, hogy ott villog a szemében a bosszúság, biztos, hogy nagyon sokat fog mondani amint elmegyünk anyámnak. A repülőtéren, Kame megkért, hogy aludjak, de alig jött álom a szememre. Hiába éreztem, hogy ott van mellettem, hogy fogja a kezem... egyszerűen nem láttam kiutat. 2 hónap múlva vissza kell jönnöm és ugy tegyek mintha sem történt volna? Kazuya vajon, mellettem marad ha távkapcsolatra kerülne sor? Nem várhatom el tőle, hogy várjon meg. Fájni fog de nem várhatom el tőle, hogy beérje azzal, hogy a világ másik felén élek. Itt hagyom egyedül és akkor mindennel ő kell megküzdjön. Mindenki a számra vesz, talán a végén ő is azt fogja hinni, hogy tényleg csak játszottam, hogy ez az egész számomra szórakozás volt. Ha azt mondanám, hogy várjon egy kicsit? Hogy visszatérek? Nem könnyítené meg a helyzetet. Mi tudnék tenni? Mit kellene tennem?

Amikor a repülő órákkal később leszállt kissé kábán álltam fel. Kame átkarolt és úgy segített le:

    - Talán jobb ha innen elengedsz...

    - Dehogyis, sápadt vagy!  Gyengének tűnsz. Még a végén összeesel. Ennyire zavar, hogy kiderült az igazság? A pletykáktól félsz? Ne emészd magad, senki sem vádolhat meg semmi igazságtalan dologgal! Meglátod, minden rendben lesz. - nézett rám ragyogó barna tekintetével és már már elhittem, hogy igazat mond. Csak egy dolog, hogy ezt elintézzük, csak, hogy mi történik ezután még nekem sem világos.

    - Galambocskák! - jelent meg Misaki a repülőtér előtt. - Szép kis galibát okoztatok. Mikor elmondtam, hogy legyetek egy kicsit óvatosak.

    - Jól van Misaki! Azt gondoltuk, hogy senki sem fog felismerni, hiszen telejen a világ másik felén voltunk.

    - Idol, vagy Kazuya! Idolok vagytok, persze, hogy bármikor felbukkanhat valaki és lefotozhat.

    - Jól van, nem kell a hegyi beszéd. Megoldjuk!

    - Természetesen, hogy megoldjuk! De Kitagawa-samanak égnek áll a haja. Amikor eléje álltok viselkedjetek jól.

    - Nem vagyunk gyerekek!

    - De azok vagytok, mert ha felnőttek lettetek volna, akkor elénk álltok és elmondjátok az igazat. Nem titkoloztok és bujdustok.

    - Misaki kérlek! Nem látod, hogy Akaru így is ki van készülve?

    - Jól... jól vagy? Gyertek! Az autó vár! - sietett előre Misaki, hogy kinyithassa az autot és leülhessek.

Titok... titok... titok... Csak ez az egy szó visszhangzik a fejemben. Nincs kit hibáztassak, csak magamat tudom... én rendeztem így a dolgokat és senki más.

    - Jól vagy? Ne menjünk inkább haza? Majd biztos megértik az ügynökségnél is, hosszú út volt... - tekintett rám Kame aggódva.

    - Nem! Nem! Menjünk!  -mi ütött belém? Emésztem magam... nem tudom, hogy mi lesz a jövőben. Csak ez jár a fejemben, úgy érzem hamarosan valaminek vége, valami lesz ami nem fog jól esni. Ami megbántodik valakinek. Úgy érzem, hogy közeleg valami... valami...

Japán városa most kezdett ébredezni. Lassan nyitottak a boltok, elindultak az emberek a munkában, fiatal diákok fordultak a másik felükre, hogy még iskola előtt, egy kicsit aludhassanak. Valamint felcsendültek az első autó motrok. Misaki befordult az ügynökség parkolójában és egy helyet elfoglalt. Kame szállt ki elsőnek, megkerülte az autot és kinyitotta előttem az ajtót:

    - Gyere! Már úgyis mindegy, nem? Akkor lépjünk át együtt, párként a küszöböt! Velem vagy nem? Ahogy megbeszéltük, együtt elélépünk és minden rendben lesz! Ígérem! - bársonyos hangja, megnyugtató volt és hinni is akartam neki. És hinni is hittem volna, ha nincs az amit én tudok és ő nem. Ha az az idő nem közeleg. Felkellene hoznom. Elkellene mondanom. De hogyan fog reagálni? - Akaru? - belecsusztattam a kezem az ővébe, mire kiszálltunk.

Misaki ment elől, közben elmondta, hogy csak nyugodtan hagyjuk Kitagawa-sama mondja el amit szeretne, aztán mondjuk mi. És amennyire lehet ne szolalkozzunk össze. Persze, Kame azzal jött, hogy annyira kiakadva csak nem lehet, miért lenne? Nem szólhat bele az életünkben. De erre választ nem kapott. 

   - Kame! Akaru! - amikor beléptünk az előteremben, meglepve észleltük, hogy Jin és a többiek ott várnak ránk. Sőt Midori, Keita és Shouta is ott állt.

    - Srácok ti meg mit kerestek itt? - kérdezte Kame.

    - Természetesen titeket jöttünk támogatni. - válaszolta Jin.

    - Köszönjük srácok! De mielőtt felmennénk, elvinném Akarut, hogy igyon egy kis vizet.

    -Mi történt? - néztek aggódva rám a barátaim. Ments várként egyetlen egy személyre néztem, aki tudta az igazságot. Rögtön vette is az adást.

    - Kame, én majd elviszem Akarut, pihenj egy kicsit te is meg. Mielőtt bemennétek... - lépett Tatsuya mellém és ő karolt át.

    - De....

    - Tatsuyanak igaza van, pihenj te is meg, hosszú út áll mögöttünk! - bár láttam rajta, hogy ellenkezne elengedett én pedig Tatsuyaval elindultam a büfé felé.

   - A szüleid? - kérdezte Tatsuya amikor már átléptük a büfé kapuját. - Gondolom nem változtatta meg édesapád a döntését és ezzel, hogy még hamarabb elkellett jönnötök, még rosszabb pontot adott. Te pedig elvagy, hogyha ez a 2 hónap lejár és visszakell menned, ezzel, hogy így derült ki az egész még jobban rád szállnak, hogy kihasználtad Kamet.

    - Nem is tudtam, hogy ennyire kiolvasható vagyok.

    - Megismertelek! - kacsintott rám. - Mit akarsz tenni? Még mindig nem akarod elmondani Kazuyanak? - ekkor értünk pont a büféhez és a legközelebb asztalhoz kisért, ahol leültem az egyik székre. Nem válaszoltam a kérdésre. - Tudod, hogy Kame nem értené félre ezt az egészet. Sőt megoldáson gondolkodna veled. - tudom... nagyon is jól tudom. - Vagy az a prolémád, hogy megint ő oldaná meg, úgy érzed? - megráztam a fejem. - Felakarod adni a kapcsolatotokat?

    - Nem! - vágtam rá rögtön. - Dehogyis! Nem! Nem akarom!

    - Akkor, ne add fel! Küzdj érte! Még ha el is kell menned, küzdj azért, hogy visszatérned. - térdelt le elém Tatsuya,

    - De nem akaorm, hogy Kame várjon értem. 

    - Szeret téged, nem fog lemondani rólad. Várni fog! - ajkaimba haraptam, tudom, hogy várni fog de fogalmam sincs mennyi időbe telik. Nem akarom lekötelezni.

    - Miért kellene várjak Akarura? - összerezzentem a hang hallatára, Tatsuyaval egyszerre fordultunk a hang irányába. Kazuya ott áll a büfé ajatjába és minket nézett. - Honnan kellene visszatérjen Akaru?

    - Kazuya... - állt fel Tatsuya.

    - Tudtam, hogy valami itt nincs rendben. Éreztem, hogy valami gond van és azt is gondoltam, hogy Tatsuya ezt tudja. - indult meg felénk. - De miért tudja ő és én miért nem? Miről van szó Akaru? Azt beszéltük meg, hogy őszinték leszünk, hogy nincs titkunk egymás előtt. Megkérdeztelek, hogy nincs e valami más. De te hallgattál!

    - Kazuya, nyugodj le!

    - Tatsuya kérlek szépen, ez most köztem és Akaru között van!

    - Kazuya én elakartam mondani, csak féltem... hogy félreérted.

    - Hogy félreértem? De mit? Mégis mit?! És miért megint úgy kell megtudjam, hogy egy másik fiútól? Hogy érzem, hogy valami nincs rendben. Miért nem mondtad el te? Akaru miről van szó?

   -  Az édesapám csak 1 évig engedett el Japánban.

   - Micsoda?!

    - Apám szerint nem kellene ezt folytassam. Azt mondta, hogy csak 1 évig enged el, amíg a forgatás lejár. Ha az lejárt és nem jövők, maga jön utánam.

    - Mi? Ezt mikor mondta? Most amikor ott voltunk? - megráztam a fejem.

    - Még amikor nyár alkalmával. Próbáltam beszélni vele, amikor otthon jártam de nem tudtam meggyőzni. Akkor mondtam el Tatsuyanak, amikor visszajöttem és hazavitt. Elakartam mondani, de reméltem, hogy megtudom oldani és beszélni vele, betudom bizonyitani, hogy itt a helyem. De hiába jöttek el születésnapomkor és voltak büszkék rám, szerinte akkor sem kellene folytassam.

    -Dehát, most nem mondott semmit, amikor ott voltunk vagy... te kérted, meg, hogy ne mondják el. - bólintottam. - Akaru... - sóhajtott fel, majd kihuzta a mellettem lévő széket és leült arcát tenyerébe rejtette. - Akkor ezért mondtad 2 nappal ezelőtt, hogy nem hagy jó benyomást, nem hagy jó benyomást apádnak, hogy ezt kérte a cég! Akkor apád nem vénetlenül mondta, amikor itt voltak, hogy vigyázzak rád AMÍG itt vagy. Azaz "amíg", tényleg egy bizonyos időt értett. Ezért voltál ma annyira kikészülve, attól tartottál, hogy ha 2 hónapon belül haza kell menned, a pletykák még jobban megerősödnek, hogy kihasználtál. Mit akartál tenni? Mikor akartad elmondani? Amikor már mennél haza?!

    - Nem! Nem! Elakartam mondani csak...

     - Csak... csak... mindig az a csak! Elegem van már ezekből a csak-okból! Akaru, őszintén nem hiszel bennem? Azt hiszed, hogy nem tudok segíteni?

    - Nem, erről szó sincs!

    - Akkor miért nem akarod, megosztani velem a terheidet? Miért nem oldjuk meg ketten, azokat az ügyeket főleg, amik mind a kettőnket érintenek? Vagy szerinted ez engem nem érint?

    - Tudom, hogy érint. És nem akarok tőled távol lenni. Nem akarom feladni az idolságot... - könnycseppek gördültek le az arcomon. - Kame, nem akarom, hogy elválljunk! Nem akarlak itt hagyni! Veled akarok lenni! Szeretlek! - borultam a nyakába és zokogtam el magam. Hallottam, ahogy felsóhajt, majd nemsokára két keze átölel.

    - Nem fogom engedni, hogy elválasszanak! És nem fogom engedni, hogy ne kövedhesd ezt az utat. - elhuzodott, hogy szemeimbe nézhessen. Barna szemei elszántságot sugároztak. - Apádnak megkell értenie és bekell látnia, hogy itt a helyed. Nem csak miattam, hanem magad miatt is, hogy igenis ez az utad!

   - Kame... - borultam vissza a nyakában. - Sajnálom! Sajnálom, hogy nem mondtam el! Ígérem, hogy többet nem titkolozok. Hogy nem veszek mindent magamra, hogy elmondom neked és ketten majd valamit kitalálunk. Hogy tanácsot kérek!

   - Így van, jól mondod! Köszönöm! Én pedig ígérem, ha valami olyan van amit egyedül akarsz megoldani, akkor támogatlak és nem szólok bele. - simogatta meg a kobakomat.

Olyan hülye vagyok. Itt van ez a tök rendes pasi én pedig újból eltitkoltam előle valamit. De kész, ezentúl nem fogok semmit sem titokban tartani előtte, megbeszélem vele. Mert nem akarok elvállni tőle, mert szeretem és vele tudom elképzelni a jövőmet. Mellette akarok maradni!

    - Tatsuya, köszönöm, hogy Akaru mellett álltál, ebben a titokban. Bevallom nem viselkedtem a legjobban anno és most sem. Nem csak az ő hibája, hogy nem mondta el nekem. Köszönöm, hogy mellette voltál. - állt fel és veregette meg Tatsuya vállát.

    - Én csak annak örülök, hogy sikerült megbeszélnetek.

    - És most mit fogunk tenni a céggel? Nekik is elmondjuk... - álltam fel, most már sokkal erősebbnek éreztem magam. Tatsuyanak igaza van, Kazuya mellett kell legyek. És mellette is leszek! Szóval nem önmarcangolhatom magam és eshetek pánikban. Harcolnom kell! Erősnek kell lennem!

   - Egyelőre, foglalkozzunk azzal, hogy fogadják el a kapcsolatunkat. Aztán beszélek apáddal...

    - Nem hiszem, hogy... 

    -Sss... - tette az ajkaimra ujját, hogy elhallgattasson. - Hadd próbáljam meg! Addig nem tudhassuk, hogy sikerül e vagy nem. 

Ez igaz. Biznom kell Kazuyaban! Biznom kell a kapcsolatunkban! Biznom kell az utamban! Ezt választottam, ezt kell járnom.

Kazuya:

Furcsáltam, hogy Tatsuya felajánlotta, ő elmegy Akaruval. Ha valakire gondoltam volna, akkor inkább 

miért nem Midori ajánlotta fel? Már korábban éreztem, hogy mennyire jól kijönnek. Persze nem voltam féltékeny, csak néha olyan érzésem volt, hogy valamit tud Tatsuya, amit én nem. Bár bizni akartam Akaruba, mégis most a kíváncsiság jobban döntött és utánuk eredtem. Nem tudtam összetenni, hogy éppen mit hallok és rögtön rá kérdeztem. De amit hallottam, az szíven ütött. Igen, nem esett jól, hogy ezt sem mondta el nekem Akaru, hogy megint egy másik fiúval beszéli meg ezeket a dolgokat. De amig még jobban fájt, azaz, hogy ez igaz? Hogy 2 hónap múlva akár, el is mehet? El kell mennie! Hogy nem lesz mellettem, hogy nem lesz idol... hogy távkapcsolatba kell éljünk? Nem arról volt szó, hogy érte nem tenném meg, várnék rá, amennyit csak kellene. De biztos, hogy van valamiféle más megoldás is. Viszont ahogy mondtam először egy lépés. Először beszéljük meg ezt a kapcsolatot velük, Kitagawa-sama nem fog nagyon örülni, nem tudom mi lenne vele ha hirtelen elmondanánk, hogy Akarut visszakarják vinni, nem folytatná az idolságot. Tuti, hogy kirugná. És megkkora cunámit vonna maga után, hogy elkezdték reklámoztatni a csajokat, no meg Tsuruék is jót nevetnének ezen az egészen, hogy ők megmondták. Nem! Ennek kell legyen valami megoldás! Előtte, mindenképpen megoldást kell keresnünk. Talán nem is kell a végén elmondani.

A többiek furcsálták, hogy ennyire elmaradtunk, de nem kérdeztek semmit. Misaki viszont ideges volt, hogy megvárattassuk az igazgatót. Jinék lent vártak meg és bátorítottak, hogy minden rendben lesz. Örültem, hogy itt vannak, rendesek, hogy eljöttek. Misaki pedig egészen az ajtóig kisért, onnan már csak ketten kellett átlépjünk. Akaruval fogtuk egymás kezét, bátorítóan megszorítottam. Jobban volt, sokkal jobban, sőt elhatározottság látszott szemeiben. Láttam, hogy kiállunk magunk mellett, ahogy kell és nem fog megijedni, mondjanak bármit.  Innen kezdődik a közös harcunk és ahogy megbeszéltük Akaruval együtt csináljuk végig őszintén. Megcsináljuk, tudom én!

    - Gyertek be! - hallottuk az igazgató hangját, miután kopogtam.

Én nyitottam ajtót, majd előre engedtem Akarut és ahogy fogtuk egymást kezét, úgy álltunk meg Kitagawa-sama előtt. Valami papirokat olvasott, amikor megálltunk előtte felhuzta a szemeit és rögtön a kezeinkre nézett. Letette kezéből a papriokat, levette a szemüvegjét és felsóhjatott:

   - Fiatalok... fiatalok... fiatalok... nem tudtátok megállni, hogy egymásba ne szeressetek mi? - nem tudom mennyire akart Akaruval is beszélni, ugye korábban már ilyensmiről volt szó amikor az idős Suzuki pár is velünk volt. És a múltkor is amikor kiléptem az egészből, akkor is célozgatott erre, hogy nem nagyon tetszik. Bár még mindig nem értem miért. Szóval ez a kérdés inkább nekem tűnt, mint Akarunak.

    - Nem! Nem tudtuk megállni! Megtörtént és nincs amiért szégyenkeznünk. - kezdtem én. - Miért kellene? Nem mi vagyunk az első híresség pár! Hányan vannak mögöttünk? Ebbe nincs másnak beleszólása. Megbeszéltük, hogy küzdeni fogunk együtt! Elfogadtassuk a rajongókkal magunkat.

   - Kitagawa-sama kérem, ne legyen ránk mérges! Az érzéseknek, nem lehet parancsolni. Megtörtént. Szeretem Kazuyat, ahogy ő is engem. Együtt akarunk lenni. Kérem, ne legyenke mérgesek ránk!

    - Már hogy lennénk rátok mérgesek? Miért kellene szégyenkeznetek? - meglepődve tekintettünk az igazgató felé. - Természetesen számításba vettük, hogy esetleg gyöngéd érzések is alakulhatnak ki egymás felé. Valóban ebbe nincs beleszólásunk, ez már magán életetek. De valóban vigyáznatok kell, mert most kereszttűzbe kerültetek. A média rajtatok lesz, a rajongók lehetnek kegyetlenek. - bólintottunk. - Biztos, hogy mindenre felkészületetek? Ki fogtok egymás mellett állni, bármi is történjen?

    - Igen! - válaszoltuk egyszerre határozottan.

    - Huh... nem lesz könnyű. És ha szakítotok, az is nagy hagnsúlyt fog verni. Az idolok élete nem mindig a legkönnyebb. Magánszféra, nem ismerik egyesek.

    - Készen állunk! - elmosolyodtam, ahogy ezt hallottam Akarutól.

    - Rendben! Nem lesz könnyű utatok, de oké. Az ügynökség melletettek áll, viszont azt kell tennetek amit mondunk. Lépésről lépésre adagoljuk majd kifele a dolgokat. Addig is kérlek, egy kicsit türtöztessétek magatokat.

Bólintottunk, megköszöntük szépen, majd elhagytuk az irodát. Nos nem hittem volna, hogy ennyire egyszerű lesz. Még nekem is fura volt. Bár megmondom őszintén kicsit úgy éreztem Kitagawa-sama nem örül ennek, mintha kicsit mérges is lett volna, dühös. Nem értem, hogy miért... de legalább bele ment. Bár gondolom azért, mert tényleg nincs amiért beleszóljon. De a lényeg, hogy szabad az út! Karjaimba kaptam Akarut és megpörgettem. Ez is kipipálva. Ott van oké, hogy elfogadjanak a rajongók, de szerintem nyitottak lesznek ránk. Na akkor, hogyan is oldjuk meg, hogy Akaru ne menjen haza?