A sors szenvedélye 67.rész

A sors szenvedélye

67.rész

Kazuya:

   - Alih hiszem el, annak aminek szemtanuja voltam! - hitetlenkedett Koki és igazából mindannyian. - Ki gondolta volna, hogy az öregnek ilyen a múltja. Ki gondolta, hogy Akaru és közötte rokoni szál van, hogy a nagyapja.

     - Hát igen. És, hogy az nagyanyja mi mindent letervezett. Érdekházasságot akart először a fiának, most pedig Akarut akarta ebbe belevonni. - hülledezett Junno is.

     - Hihetetlen, milyen szönryű asszony!

     - Koki! - szólt rá Jin.

    - Mi van? Nem így van? Ezt az egészet kitalálni. Mit csodálkozik, hogy akkor ennyire ellene vannak? Nem veszi észre magát, hogy eltávolítja ezzel csak magától a családját? Min is csodálkozik, hogy Akaru és a szülei nem akarnak róla hallani?

    - Koki!

    - Mi van? - nem kellett oda néznem, hogy tudjam Jin ebben a pillanatban felém biccent.

Koki azonnal elhallgatott és éreztem, mindenki tekintetét magamon. Nem fordultam feléjük, amikor elkezdtem a mondandom.:

    - Nyugodtan folytassátok, igazatok van! Hihetetlen ami történt, én is alig tudom felfogni. Aggódom Akaruért... - emelem fel a fejem és könnyes szemekkel nézek a barátaim felé.- ...miért történik mindez vele? Miért kell átmenjen ezen? Mivel érdemelte ezt ki? Ő... ő... ő olyan gyöngéd és kedves, mindig készen áll bárkinek is segíteni. Sokszor önmagát teszi háttérben, és másokat előtérben. Ő ezt nem érdemli meg.       - Az biztos! - mindannyian egyszerre kaptuk az ajtó felé a tekintetünket. tatsuya állt ott.

    - Mit keresel már itt? Nem kísérted haza? - pattantam fel a helyemről és támadtam neki.

    - Nyugodj meg, jobban van. Nem akarta, hogy vele menjek viszont taxiba ültettem és azt mondta, hogy várják. 

     - Vele kellett volna menned! Nem láttad, hogy nézett ki?!

    - Kazuya nyugodj meg! - tette a vállamra a kezét Jin, de leráztam.

    - Nem tudok! nem is értem, hogy kérhetitetk ezt tőlem. A barátnőm, megtudta, hogy mi is áll a múltjának a hátterében, hogy a nagyapja nem is az akit gondolt, hogy a nagyanyja érdek házasságot akart kötni először az apjának, most meg őt akarta belevonni. Hogy miért is szakadt szét a családja. És most biztos azon gondolkodik, hogy ez az egész el lett rendezve és van benne igazság, azért került ide, mert Kitagawa-sama azt akarta, úgy rendezte. Én... - a lábaimból az erő kiszaladt és térdre rogytam, keservesen lehajtottam a fejem. Akaru... én drága Akarum... annyira de annyira sajnálom.

    - És? Ennyi volt?! Itt fogsz siránkozni és szomorkodni? Te? És akkor mit mondjon Akaru?

    - Tatsuya...

    - Ő rosszabbul érzi magát, ahogy mondtad. És te mit csinálsz? A földön ülsz és itatod az egereket! Igen, lehet, hogy Akaru azért került ide mert azok eltervezték, de a meghallgatáson átment a saját erejéből, te is hallottad, mint a szerepre, mint a suliba. A rajongok szeretét maga érte el. Tervezzenek bármit, Akaru a saját erejéből jutott el ide ahol van és a saját erejéből fog itt is maradni és tovább fényleni, Vagy nem így gondolod!?

    - De... de így gondolom... 

    - Tessék?! Nem hallom! Mit mondtál? Nem teszel semmit sem, hogy Akaru újra rád nézzen?

    - Mi az, hogy nem teszek? Tettem! - álltam fel és Tatsuyaval szemben néztem.

    - Valóban? Akkor most minek siránkozol itt? Akaru nem ezt akarná! Férfi vagy Kazuya? Olyan férfi akit megérdemel Akaru? Jó el volt tervezve a találkozásotok. És? Attól ez változtat valamin? Változtat valamit az érzéseiteken?! Kazuya! - kiáltott fel Tatsuya és ekkor mint villámcsapásként ért a mondanivalója és úgy éreztem testemen végig megy egy szikra. Igaza van. Erősnek kell lennem! Akaru mellett kell lennem és elérnem, hogy támaszkodjon rám, hogy engedjen ismét a közelében. Szüksége van rám! Nem szomorkodhatok.

    - Megyek is megkeresem! Merre ment?

    - Ne!

    - Ne?! - néztem értetlenül hiszen az előbb mér erre buzdított vagy nem?

     - Akaru felfog hívni. Légy türelemmel és akkor mindent elmondhatsz. Hagyj egy kis időt! - tette vállamra a kezét.

     - Köszönöm Tatsuya! - mosolyodtam barátom felé, aki segített, hogy össze szedjem magam és felnyiljon a szemem.

Teljesen igaza van! Ha a találkozásunk el volt rendzve, mi van? Attól még az érzéseink kialakultak őszintén és valódian. Attól még Akaru tehetséges és itt a helye. Ezekután próbáltunk egyet, majd a történtek után lemondottak a munkáink. Bár nem csak nekünk volt így, hanem a többi együttesnek is. Valószínüleg azért, mert most az ügynökség azzal volt el, hogy ez az egész ne derüljön ki. Hihetetlen. Nem tudom ha valaha ettől eltudunk tekinteni, de munka az munka. Amit szeretünk és attól függetlenül jól megvagyunk, szeretjük a helyet. Szóval ahogy eddig is a munka menni fog.

Bár a többiek tervezték, hogy menjünk el közösen ebédelni és billiárdozni, én most passzoltam és hazamentem lepihenni. Eseménydús napunk volt azt hiszem! No meg mindezek mellett abba reménykedtem, hogy Akaru hívni volt. Nem akartam volna véneltenül lemaradni róla vagy nagy hangzavarba lenni. Tudom, ahogy mondtam Tatsuyanak türelmes leszek, de attól még... néha néha rá pillantok a telefonomra. Hallani akarom a hangját! De, fog! Ha Tatsuya azt mondta, akkor biztos, hogy hívni fog. Türelem, rózsát teremt!

2 óra telhetett el, amióta itthon vagyok. Épp az ebédhez való hozzá valókat készítettem ki, amikor megszólalt a telefonom és "Akaru" neve virrított a kijelzőn.

    - Haló? - szólaltam azonnal bele. Lehet nem ez a legjobb módja, de remélem, hogy nem ijesztem el.

    - Kame... - ebben a pillanatban, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről, hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy hallhatom a hangját és ahogy hallottam, nyugodt volt. - Én vagyok!

    - Akaru! Szia! - szia?! Milyen szuper vagy Kazuya, jobbat nem is találhattál volna ki!

    - Szia! - hallom ahogy mosolyog, jó nem a legnagyobb mosolya de már ez is valami. - Én... én... sajnálom, ahogy viselkedtem veled! Nem esett jól, hogy nem mondtad el, hogy ismered a nagyszüleimet. De durva voltam vele, nem gondoltam bele a helyzetedben és tudom, hogy nem tudtad, mi is áll ennek a hátterében.

    - Minden jógod megvolt, hogy megharagudjál. Igazad volt, én voltam aki az őszinteségről papolt és végül én szegtem meg.

    - Szeretlek! - mondta ki másodpercek után.

    - Én is téged. Nagyon, de nagyon. - annyira örülök, hogy hallhatom és úgy tűnik, valamennyire ám de jól van.

    - Ma este Tsurunál alszom, de holnap odamegyek.

    - Rendben. Várlak. Várj, azt mondtad, hogy Tsuru?!

     - Igen, mi barátok vagyunk!

     - Ennek igazán örülök,! Akkor, holnap!

    - Holnap! - ezzel letettük.

Legalább szerelmem valami jó is történt veled, a mai nap folyamán. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan békültek ki és beszélték meg a problémáikt. De örülök, hogy végre sikerült megértetnie magát Tsuruval is. biztos vagyok benne, hogy ezekután még jobb csapatot fognak alkotni. Csapatot... vajon mi lesz Akaru karrierjével? Azt hiszem, csak el fog utazni egy ideig. De nem érdekel, várni fogok rá, mellette állok és tudom, hogy vissza fog jönni. Akarunak itt a helye!

Másnap is lemondták a munkáinkat. Huh, hogy fütölőghet az ügynökség, hogy mindent pontra tegyen és rendben tegyen, eltusoljon és ne derüljön ki. Ennek ellenére, korán kelltem. Nem tudtam, hogy Akaru mikor érkezik, de ébren akartam lenni, várni akartam. Sőt készítettem reggelit is két főre, szépen megterítettem az asztalt és lementem a boltba rózsákat venni, hogy kicsit feldobjam a helyet. És milyen jól tettem, hogy így elkészültem hamarosan ugyanis csengettek. Bár először az járt a fejemben, hogy nem ő hiszen van kulcsa, amikor kinyitottam az ajtot megpillantottam. Egymásra mosolyogtunk percekig, majd a szemeiben könnyek jelentek meg, és a nyakamba ugrott, szorosan átöleltem:

    - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! Itt vagyok! - simogattam a hátát.

Beléptünk a lakásban, levette a cipőjét és a kabátját, majd a kanapéhoz sétáltunk ahol az ölemben ültöttem, hogy megnyugodjon. Percekkel később szólaltunk meg újból:

    - Alig hiszem el, hogy valójában Kitagawa Akaru vagyok!

    - Te, te vagy! A nő aki elrabolta Kamenashi Kazuya szívét. - néztem a szemeiben, mire egy kis mosoly huzodott az ajkaira. - Kitagawa vagy Suzuki, attól még te vagy Akaru!

    - Azt hittem, hogy nagyanyámnak csak az nem tetszett, hogy anyám magyar, de hogy valójában elakarta adni a saját fiát, most pedig az unokáját. Ez, mégis mit képzelt a fejében?

    - Sss... tudod jól, hogy nem kell többet figyelembe vedd őt. Szakítsd meg a kapcsolatot vele! És... és ha akarod, az ügynökségnél is...

    - Nem! Az ügynökség marad! Huh... bár az, hogy idejöttem el lett tervezve, a maradásomat magam döntöm el és el is érem, hogy méltó legyen itt a helyem. És az igazgató... - egy pillanatra elhallgatott. - ... az igazgató marad, ez nem változik. Úgy gondolok rá!

    - Büszke vagyok rád! - öleltem magamhoz és megcsókoltam a homlokát. - Ne félj, nem vagy és nem is leszel soha egyedül!

    - Köszönöm! - ölelt vissza. - Amugy mit ünneplünk? - nézett körbe a különös kis előkészületeken.

    - A szerelmünk! - válaszoltam majd kicsit meglöktem, hogy kelljen fel és magammal huztam a konyhában.

Korai volt inni, így csak narancslével koccintottunk, megreggeliztünk, majd elbeszélgettünk. De ez a dolog nem jött fel többet. Elmesélte, hogy hogyan békült ki Tsuruval, elmondta, hogy mi is áll Tsuru hátterében, szomorú és erős, hogy ezt mind tűri. Remélem, hogy jobb sosrsra fordul majd az élete. Megnéztünk közösen egy filmet, lementünk vásárolni és Ran-chant is megsétáltatni. Jó kis napunk volt. Este pezsgővel koccintottunk a szerelmünkért, hogy itt vagyunk egymásnak és sors játéka vagy nem, de szeressük egymást és nem mondunk le egymásról soha, semmilyen körülmények között. Lefekvés előtt megtudtuk, hogy holnap már munka. Persze, ezt gondolhattuk volna, ha még több nap elmarad, már meglátszik kívülről is és akkor azért kezdenek majd találgatni. Reggel egyikünknek sem volt munkája korán, ám mégis reggel 8 órakor, megszólalt a csengő. Én nyitottam ajtot:

    - Mrs. és Mr. Suzuki! - lepődtem meg, hogy Akaru szülei ott állnak az ajtom előtt.

    - Anya, apa, ti meg mit kerestek itt?! - pillantotta meg őket Akaru is.

    - Mit? Szerinted mit keresünk itt?

     - Azért jöttetek, hogy elvigyetek? - csillant meg szemeiben a szomorúság. Már is eljött volna az idő?

     - Nem! - meglepődve néztünk össze Akaruval. - De beengednétek és utána elmondjuk!

     - Természetesen, elnézést kérek! - álltam félre, hogy bejöhessenek.

    - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok?

    - Először valóban a lakásodhoz mentünk, de minekután nem válaszoltál nem volt kérdés hol vagy.

    - De miért vagytok itt?

     - Már, hogy ne lennénk itt, minek után megtudtuk, hogy a nagyanyád mit is tett. 

    - Ti ezt meg honnan tudjátok?

    - Nincs jogunk megtudni?

    - Nem, nem arról van szó csak... nem akartam, hogy megsérülj apa...

    - Oh, drága kislányom! - lépett Akaruhoz és átölelte. -Annyira, de annyira sajnálom, hogy ezen átkellett menned egyedül! - Akarunál eltört a mécses és elsirta magát, az apja szemeiben is megjelentek a könnyek, ahogy édesanyja is elsirta magát és dalépett hozzájuk, hogy átölelje őket.

Ez a jelent még engem is meginditott. Olyan megható volt és szomorú is egyben, a család akik átvoltak verve. Szörnyű!

    - Mindazon felül a jegyek megvannak véve, 3 nap múlva hazamegyünk! - jelentette ki percekkel később Akaru apja. Hogy mi?!

 Ellenezni akartam, felszólalni, de Akaru felemelte a kezét és szembe állt az apjával:

    - Rendben! De meg kell ígérned, hogy ha úgy adódik akkor visszajöhetek.

    - Rendben, ha meggyőzől, hogy tényleg annyira jó itt és rendben leszel, akkor visszajöhetsz!

    - Rendben! - öröm, büszkeség és bánat keveredett. Büszke voltam Akarura, hogy ilyen határozottan kiállt, örültem, hogy az apja ebbe belement, de azért szomorú voltam, hogy egy ideig elkell menjen.

De mindenképp megoldjuk! Miután közösen megreggeliztünk, mi elmentünk dolgozni. Akaru szülei is jöttek, ugyanis beszélni akartak Kitagawa-samaval. Akaru édesapja készen állt, hogy mindent megszakítson, ami róluk szól és kiejelentse, hogy kész vége ne keressék, mert nem akarja többet őket látni. Természetesen Akaru is velük ment, hogy elmondják 3 nap múlva elkell mennie, de visszajöhet e még. Kicsit aggódtam, hogy mit mond erre Kitagawa-sama, hiszen nem tudhassuk mennyi idő lesz, amíg visszajöhet. Évek is eltelhetnek. De mellette álltam én, a fiúk, Keita, Shouta,Midori és a Hoshi csapat is. Kitagawa-sama pedig belement, hogy ad időt, mert valójában elsimerte a tehetségét. Nem mondott semmi mást, még akkor sem amikor Akaru édesapja mindennek lehordta. A szülei később elmentek Suzuki házaspárhoz, Akaru pedig Hoshival végezte a munkát és megbeszélték, hogy hogy fogják tudtukra adni a rajongóknak, hogy kis szünet lép fel. A valós okot nem mondják el, de megígérik hogy visszajönnek és igyekeznek. Végül arra jutottak, hogy időt hagynak, hogy összeszokjanak, még jobban együttműködjenek. Meglepetésünkre, Tsuru őszinte volt és elmondta, hogy nem akarta elfogadni az elején Akarut, őszintén beszélték a beslő problémákra, de visszajönnek ujult erővel, közösen. Végül a 3 nap iszonyatos gyorsasággal eltelt. Az elején Mrs. Suzuki még kereste őket, ahogy engem is de figyelmen kívül hagytuk. Akaru utolsó munkája, eseménye Japánban a dorama elkészítésének sikere érdekében tartott vacsora volt. Egy párként jelentünk meg, mindenki örült nekünk és elmondta, hogy valószínű a dorama sikere is, hogy együtt végeztük. Talán. De talán csak a sors kereke. Jól éreztük magunkat, még táncoltunk is közösen. Akaru csodászan festett a hosszú földig érő rózsaszin ruhájában, amit az alkalomra készítettek neki elő. Minden egyes percet igyekeztem kihasználni, amíg itt volt. Azt hiszem sikerült. Most már itt állunk a repülő téren, a fiúk, Tsuruék és Midoriék is, hogy elbucsuzzunk. Szomorú a bucsuzkodás, de tudjuk, hogy ez nem szól sokáig. Úgy kell legyen! Sorra, mindenkitől elköszönt Akaru, de mindenki mondta, hogy hamarosan találkozunk, ami úgy kell legyen. Majd útoljára ért hozzám

     - Akaru, nagyon de nagyon... nem! - össze huzta a szemöldökét, hogy ugyan, most miért vetettem véget a mondatomnak? Elmosolyodtam. - KI-MOND-HA-TAT-LA-NUL szeretlek!

Hatalmas mosoly jelent meg az arcán, azt amit annyira szeretek, ami az egyik első dolog volt, amit megszerettem benne. Sőt, még mielőtt megismertem volna azon a képen, abban az álomban. Igen, most már tudom. tudom, hogy anno, mielőtt elutaztam volna legelőször Erdélyben Akaru jelent meg az álmomban. Nem kérdés, már egy képről ekkora hatást kelltett bennem, megragadt és szívemben férközőtt. Ez a lány, egy másodperc töredéke alatt képes volt elcsábítania a mosolyával, a jellemével és a kisugárzásával Kamenashi Kazuyat. 

    - Én is téged! - ugrott a nyakamban, mire karjaimban kaptam és megpörgettem. 

Amikor letettem, meghitten és szeliden tekintettem felé.

    - Ne félj! Ne siess! Csak nyugodtan, intézz el mindent és majd gyere vissza hozzám! Várni fogok rád! Melletted leszek történjék bármi! És amint időm engedi meg is látogatlak!

    -Én is!

    - Várni fogok rád! Ne félj, mert melletted vagyok! - ismételtem magamat, miközben szorosan átöleltem.

    - Köszönöm! 

Elhuzoszkodtunk egymástól és megcsókoltuk egymást. Hosszú csók volt, érzéki, szerelemmel teljes és a szívünk mélyén egyikünk sem akarta, hogy véget érjen. De az eszünkre hallgattunk most, Akarunak mennie kellett, hogy minnél hamarabb visszajöhessen. 

Figyeltem ahogy rálép a mozgó lépcsőre, vissza fordul integet, felviszi a mozgó lépcső a tetjén megáll hevesen int, visszaintek én is és a többiek is majd megfordul és elindul. Én meg csak nézem és nézem a hült helyét. Hiányzik! De tudom, hogy minden rendben lesz és visszajön hozzám, hogy együtt leszünk, mert együtt kell lennünk! Nincs már semmi, ami megállíthatan és nem is lesz!