A sors szenvedélye 70.rész (befejező rész)

 A sors szenvedélye

70.rész (befejező rész)

Akaru:

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a 20-hoz közeledve, 19 évesen ennyire megváltozik az életem. És onnan kezdve ennyire felpörög. Megszámlálni sem tudom, hogy az elmúlt 5 évem során mennyi minden történt velem. Jó is és rossz is. Megannyia akadályt kellett leküzdenem, de szerencsére nem voltam egyedül. Bár sosem mondanám azt, hogy egyedül voltam valaha. Viszont az elmúlt időszkban nagyon sok értékes barátra, családtagra tehettem szert és egy nagyon fontos, különleges személyre is. A szerelmem személyében. El nem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok és hálás, mindenért. No meg mennyire szerencsés vagyok, mindezért. Hogy ekkora álmom teljesült, sőt még az álmomnál is nagyobb álom. Van ennek értelme? Nos, mondjuk, hogy igen.

Miután Kame megkérte a kezemet, nem számítottam egyáltalán rá, sikerült meglepnie. El is kezdtük tervezni az esküvönket. Tulajdonképpen 2-t. Ugyanis nem várhattuk el, hogy hol az én rokonságom, hol az övé átutazzon egy fél világot. Kicsit mások a szokások, de mindenben bevezettem, ahogy ő is engem a szüleim és az övé is természetesen sokat segítettek. Szerencsére nem kellett olyan sokat utazzunk, hogy elintézzük a Erdélyi esküvöt is. Igazából 2-szer voltunk intzékedni, amikor amúgyis elmentünk oda kirándulni.Egyszer a foglalás az étteremben,zenészekkel, házigazdával való megbeszélés, aztán pedig, hogy kiosszuk a meghívokat. Olyan izgatott voltam és majd kicsattantam az örömtől. Természetesen, mint mindenki nagyon igyeekztem, hogy ez a nap úgy sikerüljön, amilyennek akarjuk. Kame is rendesen kivette a részét belőle és 1 évvel később, mindkét esküvőt sikerült elterveznünk. Először Japánban volt az időpont. Egy kis szobába huzodtam el, én jöttek a barátok, családttagok és készítettünk képet. Épp a Hoshi csapat volt bent, amikor...

     - Akaru?  - a következő pillanatban Keita dugta be a fejét az ajtón.

    - Keita! Szia! - csillogott fel a szemem, hiszen úgy volt, hogy nem tud eljönni. - Azt hittem, hogy Hokkaidoban vagy és nem fogsz tudni eljönni. - a csajok mindeközben magunkra hagytak.

    - Ki nem hagynám az eskűvődet. Csodaszép vagy! - sétált elém.

    - Köszönöm szépen! És nagyon örülök, hogy végülis is sikerült eljönnöd. Sokat számít, hogy itt vagy. Te voltál az első személy, akit megismertem az iskolában, akivel összebarátkoztam és akire számíthattam. Mindig tudtad, hogy mit kell mondj és jól megismerted azt az arcomat is, hogyha történt valami. Mindig számíthattam rád, bármi is legyen. Ezért pedig hálás vagyok. Köszönöm szépen!

    - Nem, Akaru! - elindult felém, majd leült mellém. - Én vagyok hálás neked. Segítettél, hogy más szemszögből lássam a világot, hogy megnyiljak és ne érezzem azt, aki voltam a múltban. Felém nyújtottad a kezemet, amit más akkoriban nem tett volna meg. Általad lettek barátaim és őszintén általad sikerült véghez vinnem azt, amit akartam, nem adtam fel. Köszönöm! Nélküled nem tartanék ott, ahol most.

   - Keita...

    - Ne aggódj! Ezt mind úgy mondom, mint egy barát. Nem fogom megakadályozni az esküvődet és a kapcsolatotok közé állni. Örülök, hogy boldog vagy! Sajnálom, ha korábban bármilyen kellemetlenséget is okoztam. És barátodként, mindig is itt leszek számodra. Ezentúl is számíthatsz majd rám!

   -  Keita... - könnyek szökkentek a szememben, a mai nap folyamán már nem tudom hányadjára, pedig csak a nap eleje volt és a nyakába ugrottam, hogy átöleljem. - Köszönöm!

    - Na ne sírj! Mennyasszonynak, ilyenkor nem szabad sírnia.

   - És ezt ki mondja? - öltöttem ki a nyelvem rá, - Gyere készítsünk egy közös képet.

A fotósnek jelet adtam, mire a gép mögé állt és el is lött néhány fotót. 

   - Nocsak, kit látnak szemeim! - sétált nyugodtan be Kame. Baromi jól nézett ki a kosztümjében, bele is haraptam az ajakimban, ahogy végig néztem rajta. Ezt észre is vette, ugyanis huncutul elmosolyodott. Észre véve magam, gyorsan eltekintettem.

    - Kicsim, te meg mit keresel itt? Nem itt kellene lenned. - mondtam zavarban.

    - Csak benéztem! - kacsintott rám. - És milyen jó, mert látom igazán jól elvagytok.

    - Még az esküvődön is féltékenykedsz! - mosolyodott el Keita és felállt, elindult Kame felé. Majd megállt előtte és kezet fogtak.

    - Kellene? - kérdezte Kame de ajakainál ott bújkált a mosoly. - Örülök, hogy eljöttél!

    -Ja, én is! Szerencsés vagy! Tedd boldoggá, mert ha nem velem gyülik meg a bajod! - veregette meg a vállát, majd felém nézett és kiment.

Kameval összenéztünk és elmosolyodtunk. 

   - Idő van! Kazuya mit keresel itt? Nyomás az oltár! - kezdte kifele lökni Midori. Mielőtt azonban kilépett volna felém kacsintott. Elmosolyodtam.

A barátok és a család körében mondtuk ki, igazán meghitten a boldogító igent és válltunk egy családdá. Én és Kame... egy család... huh, olyen hihetetlennek hangzik. És minden mesebeli volt, nagyon jól sikerült. Jó volt a szertartás és a buli is. Pontosan így sikerült Erdélyben is. Kame szülei és testvérei oda is elkísértek, illetve Hoshi és a KAT-TUN is. Nem erőltettük, de szerettek volna eljönni. Érdekesnek is találták az itteni szokásokat. De szép volt, meghitt és jól sikerült. Kame ügyesen megtanulta a szöveget, amit kellett magyarul és a tiszteletes után szépen tudta mondani. A szertartás szép volt és a buli is remekre sikerült. Hivatalosan is már Kameval egy család voltunk.

    - Egy... két ... há... Akaru! - hallottam ahogy valaki ijedten felkiállt, de már nem tudtam rá semmit sem reagálni, ugysanis előttem minden elsőtétült.

Fogalam sem volt, hogy mi történt velem, ám amikor felébredtem egy fehér szobában voltam, egy szemüveges, barna haju, kontyba kötött nő állt mellettem. Azt hiszem őt vették fel nem rég, az ügynökséghez orvosnak. Tehát akkor az ügynökség betegszobájában vagyok.

    - Jó napot, Mrs. Kamenashi, hogy van?

   - Jó napot! Jól vagyok köszönöm! - ültem fel.

   - Ne olyan sietősen! - segített fel. - Nem érez szédülést már?

    - Nem jól vagyok!

    - Elájult és ide hozták. Mostanában történt magával ilyen?

    - Nem! Nem ájultam el. Bár már van amikor szédülést érzek...

    - Értem. És van más tünete is ezen kívül? Hányinger esetleg? Hányás? Jobban kívánja az ételt, mint máskor? - mik ezek a furcsa kérdések.

    - Igen! Jól mondja. Néhány napja, hányok és folyton a hányinger kerülget és kívánatosabb vagyok, mitn máskor... de ez mit jelent doktor nő?

    - Ne aggódjon! Ez semmi rosszat nem jelent! - mosolyodott el. - Sőt, csodálatos hírt jelent. Ezek a jelek szerint, ön várandos! 

    - Hogy micsoda?!

    - De azért kérem menjen el a kórházban és vizsgálják meg, mert itt sajnos nincsenek ilyen eszközök. Felirom egy jó barátnőm számát, menjen hozzá! - fordult is meg, hogy keressen egy papirt és leírja a nevét. Mindeközben kezeimet a pocakomra tettem. Várandos vagyok? Gyerekünk lesz Kameval! 

Éreztem ahogy kibugyannak a könnyeim. Ez...

    - Akaru! - robbant be az ajton Kame. - Doktornő, Akaru hol van?

    - Itt vagyok, kicsim! - annyira sietett, hogy meg sem fordult a fejében, hogy az ágyak fel forduljon. Szegény nagyon megijedhetett.

    - Kicsim! - szaladt oda hozzám és két tenyere közé fogta arcomat. - Mi történt? Jól vagy? Tsuru szaladott hozzánk, hogy elájultál és idehoztak. Mi történt?

    - Kame, most azonnal korházba kell mennünk! - na jó, talán nem ez volt a legjobb mondat ami kicsuszhatott volna az ajkaimon. Arcán kiült a rettenet. Na jó, Akaru megvállogathattad volna a szavaidat. De szerettem volna először biztosra menni és utána elmondani neki a hírt.

    - Itt van, Mrs. Kamenashi. - nyújtotta át a lapot a doktornő.

Felálltam és kézen fogtam Kamet, magam után húzva. Természetesen azonnal átkarolta a derekamat és folyton azzal jött, hogy mi törént? Mi a gond? Nem kellene inkább kihivjuk a mentőket és azzal bemenni. Na még mit nem. Bár az én hibám, mert megijesztettem. Bár az én kocsim itt volt, végül az ővével mentünk el a kórházhoz. Egész uton nyilván igyekezett kiszedni belőlem, hogy mi a gond és miért kell hirtelen a kórházba mennünk. Igyekeztem nyugtatni, hogy minden rendben van és egy vizsgálatot kell elvégezniük. De az orvos szerint semmi komoly. Persze, ekkor folyton azzal jött, hogy csak beakarom mesélni neki. Amint leparkolt, át is sietett, hogy kisegítsen, nem mintha szükségem lett volna rá. Most ugyanis jól éreztem magam. Amikor az épületben beléptünk, megfogtam a kezét és elkezdtem huzni. Fogalma sem volt, hogy hova akarom vinni egészen addig amig az doktornő ajtajához nem értünk.

    - Ez... - állt el a szava

    - A tünetek nagyon is arra mutatnak. Tudod, hogy hányok reggelente és hányingerre is panaszkodom... no meg kívánatosabb is vagyok, mint máskor. - Kamenak még mindig tátva volt a szája, úgy fordult felém csillogó szemekkel.

    - Ez komoly?

    - Hát ezért küldött ide, hogy kiderüljön az igazság!

    - Hát akkor mire várunk még?! - kopogott is be.

Aznap nagy volt az öröm, ugyanis kiderült, hogy valójában terhes vagyok és gyerkünk lesz Kameval. Aki nyilván majd kicsattant a boldogságtól, de meglepő módon, sokkal paranoiásabb lett. Egész haza felé vezető úton, azzal jött, hogy mostantól akkor pihennem kell és a lakást át kell alakitsuk és megkell venni a kis baba dolgokat. Megkellett nyugtassam, hogy minden rendben lesz és elkészülünk időben. Ami a munkát illeti, a doktor szerint is a második trimeszterig végezhetem. És végeztem is.A rajongóknak elmondtuk, hogy miért megyünk egy kicsit szünetre. Volt már hasonló, ugyanis pontosan 2 évvel ezelőtt Tsuru is várandos lett. Szóval vannak ilyen protokolok az ilyen helyzetekre. Kame folytatta természetesen a munkáját, de igyekezett mindig hamrabb hazajönni, hogy mellettem legyen. Jobb férjet nem is kívánhatnék, gondoskodott rólam, bár néha túlzásokban esett. De vicces volt, ahogy néha kapkodott. Viszont ott volt mellettem, segített és vigyázott rám mind a 9 hónap alatt. Illetve, ha vénetlenül nem tudott, akkor az édesanyja volt mellettem vagy valamelyik barátaink. Még a szüleim is Japánba költöztek ez idő alatt, hogy ők is tudjanak segíteni. Illetve ha megszületik az unoka, akkor több időt tudjanak vele tölteni. Az erdélyi otthnunkat nem adtuk el. Hiszen az életünk része lesz és nem akarnánk megszakadni tőle. Szóval volt bőven segítségem, ahogy megszokhattam. Aztán egy tavaszi napon elérkezett az idő... Emlékszem hétvégei nap volt, Kame éppen ebédet készített amikor beindultak a fájások. Azt sem tudta, hogy mit tegyen. Összevissza kapkodott és majdhogynem ott hagyta a tespit a tüzön. Nekem kellett szolnom, hogy vegyen egy mély levegőt és utána induljunk. Útközben szóltam a szüleimnek és Kame szüleinek is. Közben keresett Jin is, akit szépen leordított Kame, hogy most nincs ideje, ugyanis szülni fogok. Vicces volt! Nagyon izgult! Nem mintha én nem izgultam volna. De örültem is, hiszen hamarosan találkozunk  kisfiúnkkal. Így van, az első kisfiú. A kórháznál Kame karjába kapott és úgy vitt be az épületben. Ott lefektettek egy ágyra és be vittek egy szobában. Az a doktornő segített világra hozni a kisfiúnkat, akihez anno küldött az ügynöskégnél dolgozó. Kame ott volt mellettem, fogta a kezemet és bátorított. Szerencsés vagyok! És megismerhettük a fiúnkat, Akihiko Noáh. Szerettük volna, ha magyar eredetem nem vész el, és nem csak japán, hanem magyar neve is lesz. Egy tüneményes kisfiú, lett ezennel a szemünk fénye és Kameval elkezdödött az életünk egy újabb fejezete.

A sors őrületesen szenvedélyes.... sosem tudhatjuk, hogy mire számítsunk. Elvesztünk benne, csapádba esünk, hirtelenjében még azt sem tudjuk merre vagyunk. Okoz örömöt és bánatot is, de mindig ki hozza a legjobbat a végén, a legértékesebbet. Elkerülhessük, menekülhetünk de előbb útobb úgyis elénk kerül. Nem szabadulunk meg tőle. Így hát annyit tudok ajánlani, hogy engedd vigyen téged a sors szenvedélye. Nálam és Kaménál bevállt. Átléptük az akadályokat és elkezdhettük építeni a közös életünket. Ennél boldogabb már nem is lehetek. Tudom bármi is jöjjön, ott leszünk egymásnak, őszinték leszünk és mindent megoldunk együtt. Amikor akkor a másiknak csak hátulról támogassuk, de mindig készen állunk kitárni feléje a karjainkat. Legyen az jó vagy rossz tudom, hogy nem állhatja semmi sem el az utunkat. Az egész úgy kezdődött, mint egy idol és egy rajongó akik találkoznak, de úgy végződött, mint két idegen, akik összebarátkoztak és egymásba szerettek és eljött neki a happy end. Azaz, most íródik a sorsunk szenvedélyének egy újabb kötete!

Kazuya:

   - Kinyithatom a szemem?

    - Mindjárt! Csak még légy egy kis türelemmel.

   - Jó csak, azért siess, már hiáynzik Akihiko!

    - Nemsokára látni fogod. - 2 év telt el, amióta már 3-an vagyunk a családunkban és rettenthetetlenül boldogok vagyunk. 

A kisfiú, egy csodaszép ajándék. Mindennapjainkat bearanyozza és a munka után, olyan jó hazaérkezni hozzá és együtt tölteni az időt. Természetesen a menetrend mellett igyekeztünk, mindig időt adni magunknak, családi programokra. Akaru mindig azt mondta, hogy a fiú olyan csalafinta, mint az apja és most már két csibész mosolynak kell igyekezzen ellent mondania. De nekem fogalmam sincs, hogy miről beszél. A médiától igyekeztünk megvédeni a fiúnkat, de szerencsére tiszteletben tartották, hogy csak annyit tudnak meg, amennyit mi akarunk. Egy két infot adtunk is ki. De nem akartunk a figyelem középpontjában lenni. 

   - Jól van... - vettem el a kezem Akaru szemeiről. - Kinyithatod a szemed!

    - Kame! Mi ez a ház?

    - Ez kicsim... - léptem eléje és megfogtam a két kezeit. - A mi házunk!

    - Hogy?! - döbbent le Akaru az emeletes ház láttán.

    - Így bizony! Megvettem, nekünk a családunknak. Arra gondoltam, hogy nemsokára Akihiko is kinővi a lakást. Szüksége lesz egy saját szobára és ha még lesz gyerekünk, akkor már tényleg nem lesz elég a lakás. Kell egy családi fészek, ami a miénk. Ne haragudj, hogy nem beszéltem meg veled, de meglepetést akartam. Ez Tokyoban van, egy csnedes ki negyedben. Kocsival még mindig nincs messze az ügynökség, a közelben van iskola és park... és... nem tetszik? - tekintettem rá, Akaru szemeiben könnycseppek jelentek meg. 

    - Kame... Ez... ez... csodaszép! - borult a nyakamban.

    - Örülök, hogy tetszik. - öleltem szorosan magamhoz. - Nézzük meg bentről is?

   - Nagyon! Mielőtt ám bemennénk. Szeretnék én is mondnai valamit. - érdeklődve tekintettem rá.

    - Nos... azt hiszem akkor ez a ház pont jókor jött... - összeszűkítettem a szemeimet. - Igazad van, már nem férnénk a lakásban, nem csak Akihiko miatt... hanem, mert uton a következő!

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, majd egy hatalmas mosolyra huzodott az ajkam. Újból apuak leszek! Karjaimba kaptam Akarut és megpörgettem. Olyan boldog vagyok! Miután megnéztük a házat, rögtön össze hívtuk a családot és a közeli barátainkat és nekik is elmondtuk a jó hírt.

 Időközben Shouta és Midori összeházasodtak és uton volt az első gyerek. Shouta nagyon ideges volt. Jin és Meisánál is már két gyerek volt, ahogy Tsuruéknál érkezett szintén a második. Junno is nős volt, már ahogy Uepi és Maru is. A soron következő Koki volt, aki mint ahogy jól láttuk Yanoval összejött. Bár még arra nem adta be a derekát, hogy megkérje a kezét. De talán már lassan hajlik, ahogy lássa mindekinek bővül a családja és neki is jó lenne. Chizuru és Okimi szintén jól voltak gyerekekkel, mindkettőnek ikrei születtek. Nem könnyű. Keita szintén megismert egy lányt, de csak még most randizgatnak. Reméljük, hamarosan ő is beadja a derekát és szép családja lesz. A testvéreim is rendben voltak, Yuichiro és Koji már két két gyerekkel és Yuya, pedig nem rég házasodott. Azzal a lánnyal, akivel még anno tőlem kért tanácsot, hogy hogyan jöjjön össze és udvaroljon neki. Ádám, szinténmegházasodott és már 3 gyerekkel élt Erdélyben. Néha meg meg látogattuk őket, ahogy ők is minket. Tartottuk a kapcsolatot, ahogy Akaru többi barátaival is. Már jól ment a magyar nyelv. Még én si taníthatom majd a gyerekeinket magyarul. Természetesen szeretnénk ha megismernék és megtanulnák mindkét kultúrát. Sokszor utazunk majd Erdélyben is.

Nyári nap volt, amikor az életünkben megérkezett a kislányunk, Ai Jázmin és még nagyobbat növekedhetett a boldogságunk.. Mint ahogy Akihikoval is kivettem a részem teljesen Ai gondoskodásából. Ott voltam nála is amikor megszületett. Bár épp forgatáson voltam, így Keitával ment be a kórházba Akaru. Borzasztóan ideges voltam. Még talán jobban, mint az elsőnél, mert nem lehettem mellette. De a fiúk, Jinék mellettem voltak és nyugtattak, hogy minden rendben lesz. És valóban, minden rendben volt és immár 4 taguvá vállhattunk, az új otthonunkba amibe időközben beköltöztünk.

 Kissé fáradtan értem haza. Hosszú napom volt és egyik munka követte a másikat. De semmi sem lehetne jobb, mint hazajönni a családodhoz. Elindultam a szobánk felé, ugyanis se a konyhában, se a nappaliban nem láttam senkit. A gyerekek szobáját meg sem néztem, mert ahogy az emeletre felkerültem meghallottam egy angyali hangot:

   - My Angel,you are Angel Fushigina kurai ni mitsumeau...

Lassan beléptem a szobánk ajtaján és megláttam gyönyörű feleségemet, ahogy az újszülött kisláynunkat karjaiban altassa és a kisfiúnk pedig ölében alszik. Ez a jelenet csodaszép volt! Ez az én családom! Olyan szerencsés vagyok! Ahogy csendben feléjük sétáltam, csatlakoztam a dalhoz.

   - My Angel,you are Angel Fushigina kunai ni mitsume Aukara yakusoku ni natta My Angel,you are Angel... - Akaru felemelte rám a tekintetét és elmosolyodott. 

Leültem a másik oldalára és átöleltem, hozzám bujt együtt énekeltünk a két csodaszép kisgyerekünknek. Ennél boldogabb már nem is lehetek! Köszönöm szerelmem, hogy mellettem vagy!

Fél évvel később, Countdownra készültünk az ügynökséggel. Bár Akarunak szerettek volna több időt adni, ő eléggé erősnek érezte magát, hogy ezen már részt vegyen. A gyerekek anyámra voltak bízve, de ők is itt voltak. Mindkettő éppen aludt. És nem rég volt Ai is megetetve így nem lesz gond. De nem csak a mi gyerekeink voltak itt, hanem bizony a többieké is, Junno, Jin, Uepi, Maru, és Kokié és Yanoé is bizony bizony, Tsuru, Okimi és Chizurué is. Egy egész gyerek csoportunk lett az útobbi időben és természetesen örülünk ennek. Akaru, mint ahogy Akikhikoval is, nem hagyta abba a munkát, csak kevesebb volt, mint máskor és könnyebbitettek neki, hogy foglalkozzon a picivel is. Ezzel nem volt semmi gondom,csak mindig mondtam, hogy ne erőltesse meg magát. De vigyázott magára és a gyerekekre. Ahogy természetesen én is mellette voltam, a családjaink és barátaink is, akiknek sokat köszönhetünk. Viszont, most már ideje menni a színpadra. Puszit adtunk a gyerekeinknek majd elindultunk kézen fogva a többiek után, hogy neki álljunk az első felvonásnak.

  Ahogy Akaru énekelt, egyre közelebb került hozzám bólintottam és én is megindultam felé. Néhány percet kértünk mielőtt, visszaszámlálás elkezdődne. Akaru megérkezett mellém és felém nyújtotta a kezét, amit készségesen el is fogadtam és figyeltem ahogy énekel. Oda vagyok ezért a lányért. Folyamatosan lenyűgöz és elámulok, a tehetségétől, a hangjától, a kinézetétől, a kisugárzásától, a jelenlététől. Egyszerűen mindent szeretek benne és annyira hálás vagyok, hogy útjaink keresztezték egymást. Napról napra, jobban szeretem ezt a nőt és örökkön örökké szeretni fogom.

A Hoshi dalja lassan véget ért, Akaru rám nézett és kacsintott. A szokásostól eltérően, most nem vezettek fel, senki vagy nem a műsorvezetők vették át a szót, hanem én.

    - Sziasztok! Nagyon örülök, hogy ennyien itt vagytok, hogy együtt köszöntsük az új esztendőt. Nem akarom rabolni sokáig az időt. Néhány percet kaptunk Akaruval, hogy valami közöljünk felétek.

    - Ezért kérlek hallgassatok végig! - vette át a szót Akaru. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy az évek alatt mellettünk voltatok és vagytok. Hogy támogatjátok a kapcsolatunkat és családunkat.

    - Ez nagyon is sokat számít számunkra, hiszen mindkettőnk életében részt vesztek. Örülünk, hogy sikeresen meghuztuk a magánéletünknél a vonalat és ezt ti is megértitek. Ezt továbbra is szeretnénk ha így lenne. Nem akarunk a rivalda fényben lenni, megszeretnénk tartani az átlagosságot. De mivel ennyire megtiszteltek, nem zárkozunk el előletek. Ahogy eddig is tettük.

    - Ismerettünk az esküvőnkről információkat anno és képeket is. Illetve bejelntettük az első gyermekünk, majd a második gyermekünk születését is.

    - Az életünk legfontosabb napjaiban, beengedést engedtünk. És köszönjük, hogy mindezeket diszkréten és tisztelettel óvtátok és fogadtátok. Most úgy döntöttünk, hogy ezt a napot, nem csak veletek akik itt vagytok szeretnénk ünnepelni, hanem a gyerekeinkkel is. - hatalmas üdv rivalgás keletkezett. - Engedjétek meg, hogy megtegyük. Engedjétek meg, hogy a gyerekeinkkel együtt itt a színpadon köszöntsük az új évet! Tisztelt közönség a kisfiúnk Kamenashi Akihiko Noáh és a kislányunk Kamenashi Ai Jázmin. - hatalmas taps fogadta őket, miközben Misaki a fél éves kislányunkat karjában felhozta és 3 és fél éves fiúnkat. 

Elindultunk feléjük Akaruval kézen fogva. Akihiko, elengedte Misaki kezét és elkezdett felénk rohanni. Legugoltunk, hogy a karjainkba zárhassuk és puszit nyomhassunk az arcára. Mindeközben Misaki ideért Ai-val is. Átvettem tőle és rögtön a szép hercegnőm orcájára adtam egy hatalmas puszit. Akaru karjaiba vette a fiúnkat és ő is a kislányunkhoz hajolt, hogy puszit adjon neki. Kicsi volt még, fél éves, de nem ijedt meg egyáltalán a közönségtől. Nem csoda, hiszen az anyja és apja is színpadi ember.

   - Ő a mi szemünk fényei. Általuk lett teljesebb az életünk!  - folytatta Akaru. - Köszönjük, hogy megengeditek, hogy velünk együtt, itt fent a színpadon köszöntsük az új évet.

    - Én pedig neked köszönöm szerelmem. Köszönöm, mindazt amit adtál nekem. A világ legboldogabb férfijává tettél, azzal, hogy mellettem vagy és ezzel a két gyönyörű gyerekkel, a családdal. Szeretlek!

    - Én is szeretlek! - egymás felé hajoltunk és röpke csókot válltottunk.

    - Na jól van jól van, galambocskák, ne a gyerekek előtt! - érkezett meg Koichi, ugyanis idén a KinkiKids vezette a Countdown-ot. 

Oda sétált mellénk és mutrázott egyet a gyerekeknek, mire amazok elnevették magukat. Közben mindenki egyre közeledett ugyanis időt volt.

    - Jól van! Figyelem figyelem! Kezdődik a visszaszámlálás! 10... 9... 8...

A kislányunk születése után döntöttük el Akaruval, hogy ez lesz az első koncert amin részt vesznek a színpadon. Beakartuk mutatni a rajongóknak a családunkat és, hogy tudják jól vagyunk és mennyire is boldogok vagyunk. Természetesen ettől függetlenül, szeretnénk továbbra is tiszteletet kérni, hogy ne legyünk a középpotnban és a gyerekeink is csak minimális rivalda fénnyel nőljenek fel. Ahogy mondtam számunkra fontosak a rajongók, hiszen mindkettőnk életében most már évek óta részesei. És szerettünk volna egy ilyen emléket. Bár talán a jövőben még lesz hasonló.

    - Boldog új évet! - kiáltották egyszerre.

Ai erre elsirta magát de azon voltam, hogy megnyugtassam. Büszke vagyok rá, ahogy Akihiko-ra is. No meg természetesen a csodaszép feleségemre is. Taps kerekedett és egymásnak köszöntüttk az új évet. Mindenki megérintett a kis gyerekeket. Aranyosak voltak! És mindkét gyerek bírta. Bár igyekeztünk megtanítani és hozzá szoktatni sok emberekhez születésük óta őket. Hiszen a munkánktól adódva, vannak helyzetek, amikor ők is ott kell legyenek ahol mi és nem kevés emberrel körülvéve. De ügyesek! Sőt Ai fél évesen többet bír, mint Akihiko, emlékszem Akihiko sokat sírt az elején. De persze nem könnyű. Viszont az életünk része és szeretnénk ha tisztában lennének a gyerekek is. Persze a szüleink mellettünk állnak és segítenek, ki akarjuk venni a részünket a nevelésből. Nem átpasszolni, ezért is jutottunk erre a döntésre. Persze óvatosan és mértékkel. Nem akarjuk soha, megijeszteni a gyerekeinket. Így amiután a mi dalunk most neki kezd, Akaru leviszi őket, anyámhoz. És itt is az idő.

   - Jól van, akkor kezdjük! - kiáltottam el magam, mire az Yorokobi no uta számunk első ritmusai felhangzodtak. Megpusziltam a kislányomat, majd a fiamat és, természetesen ki nem hagynám semmi pénzért szép feleségemet a sorból. Csókot válltottam, majd elindultam a mozgó szekér felé.

Ahogy lassan elkezdtek lökni, le nem vettem a szememről a csodaszép családomat. Felemeltem a jobb kezem, ajkaimhoz tettem és puszit küldtem feléjük. Ekkor már idő volt, hogy énekelhessek. - Aishiteru! Aishiteru! Sore igai mitsukaranai!

A sors őrületesen szenvedélyes.... sosem tudhatjuk, hogy mire számítsunk. Elvesztünk benne, csapádba esünk, hirtelenjében még azt sem tudjuk merre vagyunk. Okoz örömöt és bánatot is, de mindig ki hozza a legjobbat a végén, a legértékesebbet. Elkerülhessük, menekülhetünk de előbb útobb úgyis elénk kerül. Nem szabadulunk meg tőle. Így hát annyit tudok ajánlani, hogy engedd vigyen téged a sors szenvedélye. Nálam és Akarunál bevállt. Átléptük az akadályokat és elkezdhettük építeni a közös életünket. Ennél boldogabb már nem is lehetek. Tudom bármi is jöjjön, ott leszünk egymásnak, őszinték leszünk és mindent megoldunk együtt. Amikor akkor a másiknak csak hátulról támogassuk, de mindig készen állunk kitárni feléje a karjainkat. Legyen az jó vagy rossz tudom, hogy nem állhatja semmi sem el az utunkat. Az egész úgy kezdődött, mint egy idol és egy rajongó akik találkoznak, de úgy végződött, mint két idegen, akik összebarátkoztak és egymásba szerettek és eljött neki a happy end. Azaz, most íródik a sorsunk szenvedélyének egy újabb kötete!

Akaru esküvői ruáhja:

Kame vőlegényként:

Nos igen, befejeződött a második történetem is. Hogy őszinte legyek meghatódtam a végén, nosztalgia fogott el, öröm és bánat keveredett bennem. Ez volt az egyik első történet ami megofgalmazodott bennem, miután megismertem Kazuyat és a srácokat. Tudom volt néhány évben kiesésem. amit igazából borzasztóan sajnálok, mivel emez alkotás hamarabb is befejeződhetett volna. Gyerekkoromban amikor elkezdtem az írást mindent külön szedtem és mindenek külön blogot készítettem, hogy két különböző történet ne kerüljön ugyanarra az oldalra. Kicsit talán kapzsi voltam ebből a szempontból. És hát nem tudtam bírni, alattam összecsuztak a dolgok. Viszont ennek ellenére, ebből tudtam tanulni, fejlődtem írás terén. És bár lenne mit javítani ezen a történeten is, büszke vagyok rá és jól sikerült. Az elmúlt 20-30 rész nem is sikerülhetett volna jobban. Nagyon örülök ennek a történetnek. Sokat jelentett nekem.  Emlékszem, hogy elvoltunk utazva és ahogy az uton mentünk jöttek az ötletek a történettel kapcsolatban és elővettem egy papir lapot és irtam le. Nem számítottam, hogy ilyen hosszúra sikerül. És bár megfogalmazodott bennem, hogy elsőre ahánynak terveztem annyi legyen, nem akartam összecsapni. És jó mellett döntöttem, ez így pontos lett. És úgy érzem sikerült mindazt átadnom, amit szerettem volna ez a történet szerint. Az utolsó részben lehet kicsit sok minden történik, de apró jeleneteket szerettem volna adni, Kamenashi család életéből. Remélem, hogy jól sikerült. Köszönöm, hogy végig olvastátok a történetemet! Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat. Kérlek titeket továbbra is kövessetek. Érkezem a másik történetem folytatásával és hamarosan valami új is felbukkan! :)