34.fejezet Ai szülei megtudják

Tekints az égre!

34.fejezet Ai szülei megtudják

Kazuya:

     - Anya! - Ai ellépett tőlem, én is azonnal kihuztam magam. Ebből, hogy fogunk kikerülni? Nem lesz könnyű. - Anya kérlek, figyelj...

     - Drágám, kérlek gyere fel Ai szobájában.

    - Ne! Kérlek anya! - próbálta lebeszélni édesanyját Ai.

     - Miért?

    - Csak gyere, fel kérlek!

Hallottunk egy hangos sóhajtást, majd perceken belül Mr. Fukuda is ott állt a az ajtóban és megpillantva engem, szemei elkerekedtek, mellkasa megemelkedett.

     - Mi az ég történik itt?! - ebben a pillanatban hangja mint a mennydörgés csattant fel.

    - Apa! Anya! Kérlek hallgassatol meg!

     - Mi ez az egész lányom? Mit keres itt Kamenashi-san a szobádban este késön? Egyáltalán, hol jött be? Az ablakon? Miért? Fiam, mondd el kérlek, hogy miért osontál be a lányom szobájába és miétt vagytok ilyen kényelmesen itt kettesben?

De nem ijedek meg! Megtörtént, megtörtént. Akkor itt az idő, mindent bevallani.

    - Én nagyon restelem a dolgot! - hajoltam meg. - Nem így szerettem volna, hogy megtudják. Én, szerelmes vagyok a lányukban! Első találkozásunk óta, szerelmes vagyok belé!

    - Hogy micsoda?!

    - Anya, apa! Kérlek hallgasatok meg. Én is beleszerettem Kazuyaban, első pillantásra. Nagyon sajnálom, hogy eltitkoltam előttetek. Kazuyanak ehhez semmi köze én, én kértem meg, hogy tartsuk titokban.  - Ai lehajtotta a fejét.

   - Első pillantásra szerelem? Mikor? Amikor Maru, a vőlegényed melletettek állt? - szólt gunyosan Mr. Fukuda.

    - Nem! Kazuyaval még előtt találkoztam. Amikor hazajöttem és ti elmondtátok a vőlegény dolgot, elmentem Shinichi-kunnal sétálni. És a kutya parkban találkoztam Kazuyaval. Akkor nem tudtam, hogy ki Maru és hogy ki ő. Beszélgettünk... - Ai felém nézett. - És beleszerettem.

   - És ti azóta jártok együtt?

    - Nem! Pár hónapja alkotunk egy párt. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el! - hajolt meg. - Én azt hittem, hogy nem fogjátok megérteni és elakartok választani minket.

    - Nagyon sajnálom! - hajoltam meg én is.

Csend telepedett ránk, majd az apja folytatta .

    -Igazad volt! Nem értelek meg. - felemeltük a fejünket, hogy az apjára nézzünk. - Ezért szakítottál Yuichival? Ezért nem akartad az eskűvöt? Sőt csak most bontottátok fel az eskűvöt és közbe mindezek mellett te megcsaltad a vőlegényed.

     - Nem!

    - Uram kérem! - léptem előbbre, Aihez közelebb. - Nem csalt meg senkit!

    - Az első perctől kedzve tudjátok, hogy nem akarom ezt az eskűvöt. Ehhez Kazuyanak nincs köze. És miután meg is ismertem, nem azért akartam lemondani, hogy vele legyek.  Nem akartam, kényszer házasságot.

    - Yuichi tudja? - Ai bólintott. - Akkor ő szakított veled, miután ezt megtudta. Nem hiszem, el hogy ilyenre képes voltál. - Mr. Fukuda előbbre lépett, mire én is közelebb araszoltam Aihoz, attól tartottam rossz lépésre fogja elszánni magát dühében.

    - Nem szakitott senki senkivel. Mi sosem alkottunk egy párt Maruval. Folyton azzal voltunk el, hogy nem akarjuk ezt a házasságot, de nem figyeltetek ránk. Közös megállapodáson voltunk, hogy így nem akarjuk ezt az egészet. Maruval pedig beszéltünk. Nem mintha sok közötök lenne.

     - Már, hogyne lenne te leányzó! - Mr. Fukuda keze ökölbe szorul. - Porba akarod dönteni a jövőt amit neked adunk?

    - Nem értitek, hogy nekem nem kell az a jövő? Miért nem értetek meg? Miért nem támogattok engem? - egymással szembe voltak és farkas szemet néztek. Csak én voltam félig előttük.

   - Hogy nézzek ezek után Yuichi szülei szemében? Hogy mondjam el, hogy a lányom mással járt miközben nekik ígértem.

    - Na látod, apa itt tévedtél, te ígértél neki, én nem ígértem meg, hogy hozzá megyek.

    - És akkor a bejelentésen miért nem mondtatok semmit? - Ai anyja most először szólalt bele.

    - És ti tényleg elfogadjátok akkor nyugodtan? Ha jelentet rendezünk, jobb lett volna? - csalodottan anyja szemeibe tekintett. - Elegem van abból, hogy folyton vitatkozunk azon, hogy én mit akarok és ti mit akartok. Nem elég hogy a munkámat se tisztelitek, de már a párkapcsolatomat sem akarjátok? Elegem van! Elmegyek! 

Jelentette ki Ai, merő egyszerűen. A szekrényéhez lépett, előkapott egy hátitáskát és elkezdte bele pakolni a ruhákat.

     - Elmész? Neked ez a megoldásod erre?

    - Igen! Ha másképp nem jöttök rá, a hibáitokra és nem próbáltok meg változtatni rajta, akkor inkább elmegyek!

    - Akkor miért nem maradtál Los Angelesben, ha ennyire bánod, hogy hazajöttél?! 

Ai erre a kérdésre egy pillantra mozdulatlan maradt. Közelebb léptem hozzá, felé nyúltam és felé mosolyogtam. Haloványan visszamosolygott:

     - Mert hiányoztatok! És egyáltalán nem bánom, hogy annyi idő után hazaköltöztem. Sőt, az életem szerelmét is megismerhettem így. - haátorozttan felém nézett.

Ai.... 

     - Pfff.. .életed szerelme. - köpte a szavakat az édesapja.

     - Akkor ennyi! - Ai határozott mozdulattal behuzta a zipzárt és szülei felé tekintett. - Elmegyek!

Ezzel magára kapta a táskát, felkapta Shinichi-kunt aki eddig a helyén ült feszülten és kiviharzott a szobából:

     - Ai, várj! 

    - Kamenashi-san! - mielőtt azonban átléphettem a küszöböt, Ai édesapjának hangja megállított. - Remélem nem haragszik meg, ez nem maga ellen szól. De Ainak minden előre megvan írva és úgy is kell történjen. Magával egyáltalán nincsen bajom.

     - Uram - fordulok felé, hogy határozottan tekintsek szemeiben. - Remélem ön sem haragszik meg, nem maguk ellen szól. Tisztelem önöket, mint a szerelem szülei és bizom benne, hogy egy napon áldásukat adják kapcsolatunkra. De, én szeretem a lányukat és mellette maradok. Történjen bármi, megvédem, tisztelem és szeretni fogom. Elnézést kérek! - ezzel meghajoltam és elhagytam a szobát.

Hát magam sem gondoltam, hogy így fog kitudodni a kapcsolatunkat. És arra sem számítottam, hogy a szülei így fognak rá reagálni. Nem értem, hogy miért ragaszkodnak ennyire az elveikhez. Mi a gond velem? Én miért nem lehetek, az aki Ai mellett áll? Miért nem férek bele az utjukban?

     - Ai! - már kint az utcán értem utol Ait.  - Állj meg! - ragadtam meg karját és magam felé fordítottam. - Ai... - de azzal kellett szembesüljek, hogy sír. Keservesen sír.

    - Miért? Én nem értem! Miért? Miért nem tudnak elszakadni az elképzelésüktől? Miért nem tudják látni, hogy én mennyire boldog vagyok és ez az én utam? Miért nem tudnak téged elfogadni? Miért kell előtted így viselkedniük? Én nem értem! Nem értem! 

Igaz, nem szabad elengedjem magam. Ami a legfontosabb, hogy Ait megvigasztaljam. Hogy mellette legyek és biztosítsam a támogatásomról. Ez a legfontosabb. 

    - Gyere ide! - huzom karjaimban és szorosan átölelem.

Ebben a pillanatban kiengedte a sírást, hangosan, keservesen, amitől az én szívem is roppantul belesajdult. Hogy tudnék segíteni, hogy ez könnyebb elgyen neki? Mit tudok tenni? Olyan tehetetlennek érzem magam. És ez bosszant! Nagyon bosszant!

       - Jobban vagy? - egy negyed órával később, mikor Aiék házától nem messze, egy parkaban leültünk, Ainak sikerült kicsit megnyugodnia. 

     - Igen! Sajnálom, hogy ennek tanúja kellett lenned.

     - Ugyan, ne mondj butaságokat. Nincs amiért bocsánatot kérj! - hztam magamhoz.  - De szerinted tényleg ez a legjobb ötlet, ha elmész otthonról?

     - Van jobb ötleted? Hiába a beszéd, nekik nem ér semmit!

     - Figyelj, oké, hogy édesapád ellene volt. De édesanyád nem mondott semmit, sőt úgy tűnt, hogy valami megrebben szemeiben ahogy ránk néz, talán, beszélhetnél vele és...

     - Nem! Ő apám mellett áll, így is úgyis. Na jó! - állt fel. - Ezen is túl estünk. Legalább, most már tényleg nem kell titkolnunk az érzéseinket. 

     - Igen de...

      -  Majd a médiával is beszélek. De előtte, azt hiszem beszélnünk kellene a szüleiddel, nem gondolod? - bár más ha rá néz, azt mondja, hogy minden rendben van vele, hogy nem is történt semmi én átláttam rajta. Ismertem szerelmem és tudtam, hogy mindez csak egy álca, miközben belül még mindig síg.

     - Igen, az jó ötlet. Mit szólnál, ha elmennénk vasárnap?

     - Vasárnap?

      - Már akartam szólni neked, de a dolgok nem úgy alakultak. Szóval... vasárnap lesz egy családi ebéd és elszeretnélek vinni. Ha... ha te is szeretnél.

      - Szívesen elmegyek! - mosolygott felém. 

     - És most mi lesz? Hova mész? 

      -Azt hiszem, hogy beszélek Kaoruval és meghuzodom nála pár napig.

Bólogottam. Ai előkapja mobilját, miközben én Shinichi-kunhoz fordulok, hogy kicsit játszhassak vele.

     - Milyen furcsa, nem veszi fel a telefont. 

      - Történhetett valami?

Ai vállat von és ismét megpróbálja, de ezúttal is sikeretlen. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk hozzá. Átvettem Aitól a táskáját és elindultunk Kaoru lakásához. Ott azonban hiába csengettünk, nem nyitott senki sem ajtót.

    -  Mi történhetett? Azt mondta, hogy haza jön a bárból.

De mielőtt bármit is válaszolhattam volna, megszólalt a telefon. 

    - Ő az! - veszi fel rögtön. - Kaour! Minden rendben? Annyira megijesztettél, hog ynem értelek el. Tessék? És jól van? Jaj, miért nem szóltál hamarabb. Ha valamiben tudok segíteni szólj! Igen. Hát azt majd inkább máskor elmesélek, most menj nyugodtan és jobbulást kívánok, szia!

      - Mi történt?

       - Az nagymamája elesett és megütötte a kezét, azt mondják, hogy nincs eltörve de elakart menni, hogy megbizonyosodjon róla és segítsen ha kell.

     -Oh, szegény! Jobbulást, neki!

      - Igen!

      - De akkor mi lesz veled?

      - Hát megpróbálom Eikot vagy valamelyiket a többiek közül... csak lesz valaki elérhető.

      -Vagy akár, jöhetnél hozzám is!

Ai ujja megállt a telefon képernyőjének pörgetése közben.

     - Vagyis, ne értsd félre! Én... nincs semmi hátsó szándékom csak, gondoltam felajánlom. Van egy vendég szobám és nem zavarsz, azaz zavarnátok. Lényegében miattam kerültél ilyen helyzetben.

     -Már miért kerültem volna miattad ilyen helyzetben?

     - Hát, ha figyelmesebb lettem volna, ha nem megyek fel a szobádba ilyenkor, akkor... - Ai tenyerei köze fogta arcomat. 

     - Nem a te hibád! Előbb útobb meg kellett volna tudják és hidd el, bárhogy, bármilyen helyzetben tudják meg így is úgyis ez lett volna a reakciójuk. Sajnálom, hogy ennyit tartott, amíg mindez megalakult.

      - Na, elég! Ne kérj bocsánatot! - vontam karjaimban.

     - Oké, de te sem! Tényleg nem kell rosszul érezned magad. 

     - Rendben! Akkor, jössz hozzám?

Ai elmosolyodott, a történtek után először igazán, bár még attól nem volt az a belevaló mosoly. Bólintott. Átkarolva tettük meg az utat hozzám. Ran-chan ahogy az ajtó nyilt már izgatottan csóválta a farkát és ugatott. Bár van egy érzésem, hogy nem feltételnül nekem örült és nem is Ainak, hanem a barátjának Shinichi-kunnak. Ai elengedte Shinichi-kunt, mir emind két kutyus azonnal elkezdett össze vissza szalandi és ugrálni.

     - Shinichi-kun csak szépen! 

     - Hagyjad, csak örlnek, hogy lássák egymást. Nem elsz semmi baj! GYere beljebb! - lehuztam a cipőmet, Ai követte a példám.

Bevezettem a vendég szobába. 

     - Hozok egy paplant. Ha gondolod letusolhatsz!

     - Köszönöm! Oh, bár nincs neszeszerem.

      - Van itt egy éjjel nappali a közelben. 

     - Oh, gien tudom. Lelépek gyorsan!

     - Menjek veled?

     - Nem kell, köszönöm! Sietek vissza, marada  kutyákkal kérlek.

Bólintottam. Ai gyorsan felhuzta a cipőjét, odaadtam neki a lakás kulcsot és elhagyta a lakást. Remélem, hogy nem sír. Bár biztos, hogy kell egy kis egyedül lét is neki. Hagynom kell egy kis én időt. Ahogy magamnak is... Felsóhajtok  és leülök az asztalra. Ez a nap kemény volt! Mint Ran-chan, mint Shinichi-kun a lábamhoz siet és oda dörgölözik:

      -Minden rendben van! Köszönöm! - simogattam meg mindkettőt.

Inkább előkészítem Ainak a helyet és talán összedobok valami vacsorát is, biztos, hogy éhes lesz. Addig is nem godnolkodok a történteken. Nem rágodom. Megoldjuk! Nem adom fel! Nem adjuk fel! Minden rendben lesz! 

     - Megjöttem! - mire épp összetöttem egy rizses omletett, Ai nyitotta az ajtót. 

    -  Üdv itthon! - uh, mikor mondtam utoljára valakinek ilyent?

Mindig is egyedül laktam, már amióta a szüleimtől elköltöztem. De ez olyan jó érzés! Oké, nem akarok kárörvendeni és örülni a történteknek, de azért egy kicsit jól esett, hogy így köszönthetem Ait.

     - Oh, főztél! Felakartam ajánalni, hogy én elkészítem a vacsit. 

    -  Megelőztelek. De nyugodtan, érezd magad otthon! - ezzel epdig letettem a tányért az asztalra.

Leültünk és megvacsoráztunk. Ainak sikerült mindent beszereznie amit kellett. Vacsora utána, elment lefürödni, addig én megnéztem, hogy mi van a TV-ben.

     - Szeretnél valamit megnézni? Egy film vagy osrozat? - kérdeztem tőle, amikor kijött a fürdőből.

     - Nem köszönöm! Azt hiszem, hogy most lefekszem.

     - Persze, igaz.. .hosszú nap volt. - vakartam meg a fejem. Ai elmosolyodott lágyan, majd felcsipeszkedve megpuszilta a számat. 

     - Köszönöm!

     - Érted bármit! - mondtam, majd nem birtam ki és magamhoz vontam, hogy szerelemmel teli megcsókolhassam és érezhess így is, itt vagyok és nem is megyek sehová. - Jó éjt! Ha valami van, akkor nyugodtan szólj itt vagyok a szemben szobában.

     - Köszönöm! Köszönöm, hogy mellettem vagy és kitartasz mellettem ebben a nagy őrületben.

Elmosolyodtam és megpusziltam a homlokát. Szeretem és történjen bármi mellette maradok, ahogy a szüleinek is mondtam. Az érzéseim nem fognak megváltozni. Menedéke akarok lenni, olyan menedék amiben Ai megbízhat, erőt gyűjthet és biztonságban érezheti magát.

33.fejezet Keserű érzés

Tekints az égre!

33.fejezet Keserű érzés 

Ai:

   - Örülök, hogy már sokkal nyugodtabb vagy! És tudtátok rendezni Maruval is a dolgokat! - Kaoruval éppen a megbeszélt helyre igyekeztünk.

    - Igen! Én is! Nagyon örülök, hogy senkit sem veszitettem el.

    - Jaaaaj annyira örülök neked barátnőm!

    - Azért még ennyire boldog ne legyél, ugyanis beszélnem kell a szüleimmel is még. És az lesz az igazi falat.

    - Ez igaz... - maradt alább a lelkesedése. - De biztos vagyok, hogy megoldódik. Talán ez lesz úttörő, hogy itt fogják megérteni igenis engedniük kell.

    - Legyen, úgy ahogy mondod!

    - Na de most nyugi! - karolt át. - Itt lesz a szerelmed és köztünk nyugodtan kimutathassátok a szerelmeteket. Nem kell titkoloznotok!

Igen, teljesen igaza van Kaorunak. Bár attól még óvatosak kell legyünk, nem baj ha kicsit közelebb vagyunk egymáshoz és egy két jelet teszünk szerelmünkre. Ugye?

    - Ai, Kaoru! - de amikor az asztalhoz értünk lefagytam. Ugyanis ott nem csak a fiúk vártak, hanem egy lány is. - Bemutatom, nektek Minami Daishit! Vele dolgozok együtt a legújabb sorozatban. Ők itt pedig Ai Fukuda és Kaoru Takahashi! - mutatott be Kame egymásnak. A lánynak vállig érő, világos barna haja volt. Csinosan öltözkődött. Egy alol puffos ruhát viselt, ami csak aranyosabbá tette.

    - Nagyon örvendek! Kaoru, nagyon szeretem a munkásságod! Egyszerűen gyönyörű vagy? - pattant ki a boxból és elénk sietett. - Ai, pedig lenyűgöző amit a szüleid elértek és egyszerűen te is az vagy.

     - Öhm... Köszönöm! - mi ez a nagy lelkesedés? Mit keres itt ez a lány?

    - Remélem nem gond, hogy csatlakoztam.

    - Nem, dehogyis! - csak nem lehet semmi baj nem?

De tévedtem. Ugyanis ez a Minami színésznő Kame mellé furakodott be. Így én nem tudtam mellé ülni. Maru mellé kerültem.

    - Minden oké? Maguk sem értsük, hogy miért hozta magával.

    -Minden rendben, ne aggódj. Amugy nem ismered Kamet, ő egy nagyon kedves ember. - mondtam, bár nem tetszett ahogy ez a színésznő rebesgette a szempilláit Kame előtt és fogdosta a karját. Egyértelmű volt, ebből a pár percből is. Nagyon egyértelmű, tetszett neki. Bejött neki Kame.

És ez a feltevésem a következő percekben, órákban is beigazolodott. Ugyanis Minami szinte le sem vette szemét Kameról. Folyton hozzá fordult, neki lebegtette haját, megérintette és flörtölt vele. És Kame ezt észre sem vette. Engem pedig? Boszantott. Féltékeny voltam. Mit ugrál Kame körül? Ő pedig miért nem tesz ellene semmit. Nem lássa, hogy ez a lány totál rá van kattanva. Vajon így telnek a forgatások is? Ő pedig észre sem veszi? Tudom, hogy ez a munkája és tiszteletben tartom és nem akarok az a barátnő lenni, akinek nem tetszik és nem tudja elfogadni a munkáját. De a féltékenység nagy úr és ilyenkor az ember nem tud tisztán gondolkodni.

Hiába próbáltam elterelni a figyelmemet arról a kettőről. Hiába csatlakoztam a beszélgetéshez. Vissza vissza kerültem oda, hogy őket figyeljem. Folythattam volna a bánatomat több alkoholban, de nem adom meg nekik ezt az örömöt. Nem részegedem le. Ezt már megtanultam.

     - Én kilépek a mosdóba! Maru, megkérlek szépen kitudnál engedni?

    - Persze!

Huh, megmosom az arcomat. Hátha felébreszt ez, abból, hogy el legyek ennyire ezzel. A tükör előtt nem láttam, magamon semmit mégis úgy éreztem, hogy elfásult vagyok. Csak azért mert az a csaj Kazuyan lóg! Mi ez az érzés?  Ai! Szedd összemagad!

    - Ai! - felugrottam a hangra. Kazuya ott állt a mosdó előtt. - Minden rendben? - barna szemei aggódalmasan felém tekintettek és keze előre lendült, hogy megérintsen. Borzongás futott végig rajtam.

    - Igen! Persze!

    - Egész biztos? Sokat ittál?

     - Nem dehogyis! Hol voltál? Nem láttad, hogy mennyit iszok? Vagy ennyire el voltál a kis sznísznő társaddal, hogy a párodra már nem jutott figyelem? - szóltam oda ironikusan.

     - Mi? Miről beszélsz? Én csak kedves vagyok. Zavar, hogy eljött.

    -Oh, látom, hogy mennyire vagy kedves. Nem is veszed észre, hogy hogy flörtöl veled.

    - Flörtöl?

    - Oh! Tipikus férfi!

Ezzel egyszerűen sarkon fordulok és ott hagyom. Ah! Ez igazán felhuzott.

    - Én elmegyek!

    - Tessék?! - lepődtek meg a többiek.

    - Jó volt! Köszönöm szépen, majd legközelebb is talizunk!

Ezzel magamhoz kaptam a táskám és elsiettem.

    - Ai! Ai! - épp, hogy elhagytam az épületet Maru és Kaoru sietett hozzám.

    - Ai minden rendben?

     - Összevesztél Kazuyaval?

    - Nem, dehogy! Mi nem veszekedtünk.

    - Akkor mi történt? Zavar Minami, ugye?

Megtorpantam és nagyot nyeltem.

     - Féltékeny vagy és nem tudod, mit kellene tegyél. - Kaoru túl jól ismer. - Oh barátnőm! - lépett közelebb hozzám és karját a vállamra tette. - Ez nem rossz dolog. Normális!

     - Igen de akkor miért érzem ilyen rosszul magam? Miért zavar ennyire? Miért akarom azt, hogy hagyja ott azt a lányt és legyen velem helyében? Hogy ne dolgozzon vele? Ez olyan önzőség! - könnyek utat törtek az arcomon.

    - Ai... - Kaoru átölelt. - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj!

Nem is tudtam, hogy éppen magamat hibáztassam, hogy ilyen vagyok. Vagy Kazuyara haragudjak, mert nem vette észre, hogy mi történik. Nem tudtam megválszolni magamnak a kérdést. Nem voltam ilyen. Azt hiszem ez az a bizonytalanság, a fent és lent amit az emberek szoktak mondani, hogy a szerelemmel jár.

     - Gyere, mit szólnál ha ma este nálam aludnál?

     - Nem! Anyáméknak fura lenne ha most elmennék hozzád. Főleg, hogy tudják itt vagyok Maruval és a többiekkel. De köszönöm, csak sétáljunk egy kicsit, amíg helyre pattanok és kinézek valahogy. Amugy, hol van Maru? Nem itt volt ő is?

    - De, most, hogy mondod!

Körbe néztünk, de sehol nem láttuk Nakamarut. Történt valami?

    - Biztos, látta, hogy ez most olyan csajos dolog. Ne aggódj! Gyere sétáljunk egyet.

Bólintottam. Lehet igaza van, nem kellene rögtön rosszra gondoljak. De azért írok egy üzenetet Marunak.

Yuichi:

Ezért történt minden? Ezért álltam én félre? Már is az első problémánál így reagál? Utána sem jön? Mi lett vele? Én nem ilyennek ismerem Kazuyat. Akkor meg mi lett?

De hamarosan meg is tudtam a választ amikor beléptem a bárba ismét. Minami rá volt akazkodva. Tényleg ennyire vak, hogy nem veszi észre, a lány őt akarja? Már akkor furcsáltam, amikor megjelent Kazuyaval. Persze nem tudom hobáztatni, hogy nem akart rossz lenni és ha már elhívta magát, nemet mondjon neki, de miért nem vette észre, hogy Ai egész este mennyire kényelmetlenül érezte magát?

     - Kazuya!

     - Maru, hol van Ai? Mi történt?

    - Egy kicsit tudnánk beszélni? - vetem oda neki, majd kisétálok ismét az épületből.

    - Mi a baj? Hova tűnt Ai? Mit mondott neked? Maru! Maru mondj valamit! - ragadta meg a karom mire kihuztam a fogásából. Egy kicsit fel is löktem, megingott. - Mi a bajod?

     - Mi a bajom?! Neked mi a bajod? Hogy hagyhattad egész este figyelmen kívül a barátnődet?

    - Figyelmen kívűl?

     - Oh, ne tedd itt az eszed. Ne mondd, hogy nem vetted észre ahogy Minamival foglalkoztál egész este és szinte egy pillantást sem vetettél Aira.

     - Ez, nem így van! Minami előtt nem mutathassuk, hogy egy pár vagyunk. Ai is így gondolja.

Uh, most először roppant idegesítő Kazuya. Kifujam a levegőt, majd neki iramodok és a falnak lököm.

     -Nyisd ki már a szemed! Az a csaj egész este rajtad csüggödte, te pedig csak mosolyogtál, miközben a barátnőd szembe veled féltékeny volt!

     - Ai féltékeny?

     - Oh, az égnek, Kazuya! Hát nem veszed észre, hogy néha túlságosan is kedves vagy? Olyan közvetlen dolgokat nem veszel észre, ami zavarja a barátnődet? Hát ezért adtam át neked?! Hogy így megbántsd.

     - Átadni nekem?

     - Ne mondd, hogy nem tudtad, hogy én is úgy érzek Ai iránt, ahogy te. - láttam ahogy megrebben a szeme. Tudtam, hogy tudja.

    - Maru! Kame! Mit csináltak itt kint? - Uepi és Junno ebben a pillanatban léptek ki az épületből.  - Maru engedd el!

Kifujtam a levegőt és elengedtem.

     - Minami kedvel téged és egész este dobta magát neked. Te pedig nem csináltál ez ellen semmit. Szerinted Ai hogy érezheti magát?

     - Én...

     - Ne csináld, hogy bánjam meg, amiért átadtam őt neked! Menj utána!

     - Köszönöm, haver! - veregette meg a vállamat, majd szaladni kezdett.

      - Maru, te tényleg bele szerettél Aiban? - lepődött meg a hallottakon Uepi. Junno csak ott állt, szerintem ő pontosan jól tudta, hogy mik is az érzéseim.

     - Hát, ez van ő nem engedm szeret. És amíg vele boldog, addig nekem az a legfontosabb.

     - Ez szép haver! - veregette meg a vállamat Junno, majd bátorítóan Uepi is.

     - Srácok, Kazuya hol van? - ebben a pillanatban lépett hozzánk Minami is.

     - Neki most elintézni valója akadt. De gyere, mit szólnál ha hazakísérnélek?

     - Ren... rendben!

     - Holnap találkozunk srácok! - intettem egyet hátra a fiúknak, majd Minamivel elindultunk. - Merre laksz?

       -Öhm... A Fussa negyedben.

     - Fussa? Az nincs innen messze?

      - De! De nem voltam ma otthon és azt hittem, hogy...

     - Hogy Kazuya majd hazavisz?

      - Igen... - látszott, hogy bánatos emiatt.

      - Tudod, Kazuya ő... most nem akar kapcsolatban lenni...

      - Mással?

     - Tessék?

      - Azt hiszed nem vettem észre, hogy hogy néz Aira? Ahogy Ai rögtön felállt, Kazuya szinte azonnal mozdult vele. Amikor megérkeztek Kazuya szeme azonnal felragyogott. És sokszor hallottam már a nevét. Ha Kazuya valakiről sokat beszél, akkor az Ai. Nem is értem, hogy eddig, hogy tudták titokban tartani. - kuncogott fel.

    - De akkor te...?

      - Én nem is tudom mi ütött belém... - turt bele a hajában. - Azt hittem, hogy van valami esélyem, önző módon. De nem akartam őket szétválasztani. Sajnálom! Azt hiszem galibát okoztam.

Ez a lány, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gondoltam.

     - Nem okoztál próblémát. Ezt mindkettőjüknek megkellett tapasztalniuk előbb útobb. És most már megfogják beszélni. De kérlek erről még egyelőre ne beszélj senkinek.

      -Persze, ne aggódj! Megértem! Amúgyis, nem az én dolgom, hogy ki kivel jár és ezt mikro ossza meg. De amúgy lehet egy kérdésem? 

     - Igen?  -érdeklődve felhúztam a szemöldökömet.

       - Könnyű volt a mennyasszonyodat átadnod neki?

      - Nem... - huztam fél mosolyra ajkaimat. - Egyáltalán nem volt könnyű, de tudtam, hogy ez a helyes. - láttam, ahogy szemem sarkából Minami is elmosolyog. - Nos, bár Kazuya nem tudott hazakísérni, én itt vagyok, azért remélem ez sem rossz társaság.

     - Hahaha! Nem, egyáltalán nem! - nevetett fel. Egész szép, csillingelő a nevetése.

Ai:

Egy olyan 20 perccel később, értem haza. A szüleim a nappaliba TV-tek. Csak épp beköszöntem és mentem is fel a szobámban. Már jobban voltam. Hála Kaournak. És Marutól is megkaptam a választ, hogy minden rendben csak tényleg gondolt egy lányos pillanat kell oda nekünk. Megnyugodtam. Ami Kazuyat illeti... még makacs voltam vele kapcsolatban. Nem akartam keresni. Azt akartam, hogy ő keressen. 

Épp, hogy leültem az ágyamban,a mikor kopogtattak a teraszomon. Nagyot ugrottam. Ki ez? Lassan megközelítettem a teraszt, elhuztam a függönyt és megpillantottam akire éppen gondoltam.

Felsóhajtok és kinyitom az ajtót:

     - Ma te nagyon a szívrohamot akarod rám hozni!

     - Ne haragudj, de látni akartalak! Minden rendben?

     - Mióta állsz itt?

      -Nemsokkal utána jöttem ide, miután elmentél a bárból.

      - Olyan régóta vársz itt rám? - bólintott. - Azt hittem, hogy hazajöttél.

      - Hát igen, nem tudtam volna rögtön utána... - elharaptam a mondat végét, nem akartam elmondnai, hogy miért is.

      - Ai... - megfogta a kezemet. - Nagyon sajnálom a ma estét! Nem akartam, hogy úgy érezd megfeledkezek rólad. Erről szó sem volt.  Én csak, arra gondoltam, hogy Minami nem kellene még megtudja és akkor jobb ha kicsit tartsuk a távolságot. De nem akartalak megbántani vele. Annyira sajnálom, hogy ennyire hülye voltam és nem ráztam le hamarabb magamról Minamit!

És már megint itt tartunk. Ő az, aki bocsánatot kér és magyarázkodik.

      - Kame... Én sajnálom, hogy így viselkedtem. Nem is tudom, ez a féltékenység elborított. Nem tetszett, hogy Minamival olyan közvetlenül viselkedsz és ahogy rebesgette a szempilláit... elborított a köd.  - eltekintettem.

     - Nincs amiért rosszul érezned magad! - emelte fel az államat, hogy szemébe nézhessek. - Figyelmesebb is lehettem volna!

      -Nem... ne csináld ezt! Nem igazságos, hogy mindig te kérsz bocsánatot és magyarázkodsz amikor leginkább velem van a gond. Azzal, hogy ez az egész titokban kell maradjon és akkor mégis én akadok ki ilyenkkor. - lépek el tőle és hadonászni kezdek a kezeimmel.

      - Ai! - de megállít. Odalép hozzám és hátulról átölel. - Szeretlek! ÉS mondtam a múltkor már, bármi is legyen itt leszek melletted és kitartok. Amikor úgy érzed készen állsz szembe nézünk mindennel amivel kell. Nekem egyelőre bőven elég az, ha tudom, hogy szeretsz.

    - Kame...

    - Ai, miért nem csatlakozol hozzánk a nappali... - de ebben a pillanatban benyitott hozzánk anyám. Na ez nem jó!

32.fejezet Maru megtudja

Tekints az égre!

32.fejezet Maru megtudja

Kazuya:

    - Hana-chan, szia! - ugrottam kolleganőm mellé.

    - Rei, megijesztettél!

    -Ne haragudj, nem szándékoztalak megijeszteni. Minden rendben?

    - Ah, igen persze csak... Bajba került a családom, elbócsájtották édesapám és hát... Az volt számukra a biztos pont. Most meg...

    - Rád hárul, hogy gondoskodj róluk. - Hana-chan bólintott. - Hana... - elé álltam és megfogtam a kezét. - Én... Tudod jól, hogy rám számíthatsz, bármi is történjék én itt vagyok.  Támaszkodj rám!

    - Rei...

    - És ennyi! - kiáltott fel a rendező. - Remek volt! Köszönjük szépen srácok!

   - Köszönjük szépen! - hajoltunk meg színésznő társammal Minamival.

Alig egy napja ért véget a legújabb turnénk és már munkába vagyok. Egy új sorozatba fogok főszerepet játszani.  Nem is volt időm találkozni Aival. Pedig annyira magamhoz akarnám ölelni. Ah... És egy ideig sajnos nem is lesz időm személyesen találkozni. Délelőtt dolgozik és én forgatok hol délelőtt, hol délután és este pedig a Going-ba kell műsorvezetősködjek. Szóval sajnos csak az marad, hogy telefonon beszéljünk. Vagy talán még elmegyek valamikor benézni hozzá.

    - Jó munkát végeztél! - lépett mellém Minami.

    - Köszönöm! Szintúgy, jó munkát végeztél! - mosolyodtam felé.

     - Biztos fáradt vagy, hiszen csak tegnap jöttetek haza a turnéból és már is dolgoznod kell. Nem kellett volna beszélj a rendezővel, hogy későbbre tegye a kezdést?

     - Köszönöm szépen az aggodalmat, de jól vagyok! Megbirkozom vele. Nem ez az első, hogy így alakul. Rendben leszek!

    - De ha mégis, soknak gondolod kérlek ne felejts szólni. Biztos megértik!

    - Köszönöm szépen! - Minami kedves lány először játszok vele egy sorozatban.

Épp ebben a pillanatban megszólalt a telefonom:

    - Oh, vedd csak fel! - hagyott magamra.

    - Halo?

    - Szia! Remélem nem zavartam meg a forgatást. - szívemet különös nyugodtság és boldogság vette körül. Ezt csak egy valaki tudja okozni.

    - Nem, épp végeztünk. - Ai! - Nálad minden rendben?

     - Igen, hamarabb végeztem a munkával.

    - Oh, milyen jó egyeseknek.

    - Milyen kár, hogy nem tudunk találkozni.

    - Hidd el, hogy én is nagyon szeretném. De sajnos, beborít a munka.

    - Hát ez van! De azért remélem, hogy nem fárasztod ki magad. Ne terheld túl magad, kérlek!

    - Nem fogom, ne aggódj.

    - Megígéred kisujjra?

    - Kisujjra? - nevettem el magam.

    - Na, ne viccelődj! Komolyan beszélek, meg kell ígérned kisujj eskűre, hogy vigyázol magadra.

     - Vigyázok magamra, kisujj eskűre! - mondom végig, bár nem tudom teljesen nevetés nélkül.

    - Úgy... Amugy Kame... A kapcsolatunkról és a szüleimmel kapcsolatban...

    - Na! Mondtam, hogy ne idegeskedj ezen! Elfog jönni az idő, amikor mindent elmondunk és megbeszélünk. Eljön a megfelelő alkalom. Kivárjuk. Nem akarom, hogy ezen akadj fent és hibáztasd magad. Nincs semmi baj!

Tudtam, hogy ezen töri a fejét és magát hibáztassa, hogy nem tud ebből kikeveredni, olyan könnyen. Nem akartam elérni, hogy ezt érezze és törje magát.

    - Figyelj, eldöntöttem! - hangja elszántsága még a vonalon keresztül is hasított. - Beszélek Nakamaruval.

    - Tessék?!

    - Igazad van, nem érdemli ezt meg. És egy dolog, hogy tartok a szüleimtől, de tőle nem kellene. Így megyek és beszélek vele most.

    - Mi?! Várj! Ai, hol vagy?

    - Nemsokára az ügynökségnél, itt kell legyen korábban egyeztettem velem.

    - És ezt miért nem mondtad el nekem?

    - Mert ez az én felelősségem!

    - Nem csak... Várj, meg! Ne menj be az épületben, azonnal ott leszek!

    -Kazuya, előbb én kellene beszéljek vele, nem akarom hogy bármi kellemetlenség legyen köztetek.

    - Akkor is, ott kell legyek melletted!

    - Nincs időd, munkád van.

    - Misaki, mennyi időm van a következő munkáig?

    - Másfél óra!

    - Azonnal ott leszek és időbe visszaérek!

Ezzel letettem a telefonom. Elkértem Misakitol az autot, mondva sürgösen el kell intézzek valamit és azonnal az ügynökség felé tartottam. Nem is mondta, hogy erre készül. Mi történhetett? Vagy még a múltkori jár a fejében? Biztos, miattam teszi, ahogy a múltkor felhoztam. Mennyit rágodhattál rajta, Ai?

A legközelebbi parkoló helyre álltam meg, majd szó szerint kipattantam a kocsiból és beszaladtam az épületben. De az előtérbe nem láttam Ait. Nem várt meg? Akkor hol lehet? Maru ilyenkor...

Azonnal a liftek felé vettem az irányt szerencsére már jött is egy. Nem volt nagy forgás ma a cégnél. Majd irány a proba terem, amit általában használni szoktunk. Nem volt nyitva az ajtó, kopogással nem törödtem csak benyitottam. Maru és Ai ott álltak egymással szembe.

     - Kame, te mit keresel itt? - akkor még nem mondott neki semmit. Feléjük sétáltam.

    - Maru, én akartam beszélni veled. Kérlek hallgass meg! - terelte vissza a figyelmét rá Ai.

    - Oké...

    - Tudom, hogy sokszor egyeztettünk, hogy nem akarjuk ezt az eskűvöt egyikünk sem és próbálkoztunk de nem magyon haladtunk előre. Nem akarnám az eskűvöt, így sem úgysem. Legalábbis nem úgy, hogy feléd csak barátként tekintek. Remek barát vagy és remélem, hogy nagyon élvezem az együtt töltött időt. Viszont, el kell mondjam, hogy már nem csak ez a tényező játszik az eskűvő megállításában. - közelebb léptem Aihoz és mélyen beszivtam a levegőt. Ezt meg kell tenni, ahogy Junno is mondta nem tarthatom továbbra titokban. És Ai is ezt akarja. - Ugyanis szerelmes vagyok! - jelentette ki Ai. - Én nagyon sajnálom, de szerelmes lettem Kazuyaba! - hajolt meg Ai. - Kérlek ne haragudj Kazuyara, ő semmi rosszat nem tett.

    - Maru, ne haragudj! Nem akartam elvenni a mennyasszonyod, én csak... Beleszerettem és... Nagyon sajnálom! - hajoltam meg én is. - Ne haragudj Aire, semmi rosszat nem tett.

Csend telepedett ránk. Se én, se Ai nem huztuk ki magunkat. Majd meghallottunk egy nevetést.

    - Huh! Ennyi ideig tartott bevallonotok? - Aival összenéztünk majd feltekintettünk Marura. Aki felénk mosolygott. - Azt hiszitek nem vettem észre, ahogy néztek egymásra? És Kazuya, néha te olyan féltékenyen tekintettél rám, hogy azt hittem lyukat fursz belém a tekinteteddel. - nevetett ismét. - Nem értem miért nem mondtátok el hamarabb? Ai, ahogy mondtad mi megbeszéltük, hogy az eskűvöt nem akarjuk és barátok vagyunk. Nincs amiért félned. Nem haragszom sem rád, sem Kazuyara. Ugyan! Mi rosszat tettetek? Csak szerelmebe estetek. És ugyan ki vagyok én, hogy az utatokba álljak? Ha szeretitek egymást én nem állok az utatokban. Megbeszéltük az elején már, hogy ez amit elterveztek a szüleink nem jó és megállítsuk őket. Bár bizonyosképpen a vőlegényed vagyok, nem tartozol semmiféle magyarázattal felém, mivel nem tekintettél sosem rám úgy.

    - Maru...

Félre ismertem a barátomat. Talán nem is szerelmes Aiban?

    - Köszönjük szépen Maru! - Ai Maruhoz sietett és átölelte.

    - Ugyan, nincs amit. Amugy meg, gondolom a szüleid nem tudják ezt a kapcsolatot. - Ai megrázta a fejét. - Segítek nektek, hogy senkinek ne legyen ebből próblémája. - mosolyodott felénk.

    - Köszönjük, haver? - léptem én is közelebb és kezet fogtam vele.

    - Azért becsüld meg jól és vigyázz Aira. Csodálatos lány!

    - Tudom! - mosolyodtam az említettre.

    - Ne haragudj, hogy utolsó pillanatban szóltam neked. - percekkel később Aival a folyoson búcsuzkodtunk. - Én csak...

    - El voltál a múltkori vitatkozásunkkal?

   - Igen én... Olyan kedves vagy felém, még akkor is te jöttél bocsánatot kérni, mikor én voltam a rossz és...

    - Sss... - tenyereim közé fogtam arcát. - Nem volt senki sem rossz! Nem tettél semmit sem.

    - Túl kedves vagy...

Megpusziltam a homlokát.

    - De megkönnyebbültem, hogy nem kell titkolozni Maru előtt. Féltem, hogy mi van ha mégis jobban megkedvel. - tekintett az ajtó felé. - Nem akartam megbántani.

Magamhoz öleltem.

    - Én sem. Remek srác!

    - Igen.

    - Na jó, menj vissza a dolgozni!

    - De, csak még visszalépek Maruhoz.

Ai bólintott, majd elindult vissza. Én nyujtozkodtam egyet. Igen, már én is meg vagyok könnyebbülve. És érzem, hogy minden rendben lesz. De mielőtt beléptem volna ismét a próba teremben, egy hangra lettem figyelmes. Egy zokogó hangra. Egy kesveres, összetört zokogás. Megnyaltam ajkaimat. Azt mondta, hogy talán nem is lenne rossz Aival lenni egy házasságban. Magába tartotta érzéseit, mert tudta Ai nem úgy tekint rá, ahogy ő rá. Milyen lehetett mikor először rájött, hogy én és Ai... Annyira sajnálom, Maru!

    - Hé! Hol voltál ennyi ideig? Mi volt az a fontos elintézni való? - tértem vissza a forgatás helyszínére, ahol várt már Misaki.

    - Csak beszélnem kellett valakivel.

    - Mi ez a bánatos arc? Történt valami?

    - Inkább hagyjuk! - ráztam le.

    - Oké! Oh, ez biztos, hogy felfogja dobni a kedved. Minami-chan úgy tűnik, hogy érdeklődik irántad. Kérdezősködött felőled és aggódott, hogy hova tűntél csak úgy el. Szerintem tetszel neki!

    - Nem érdekel!

    - Mi? Miért? Nem csinos lány? Vagy a munka miatt? Tudom, hogy idol vagy és a szerelemmel elleszenek a rajongók, de te is megérdemled a boldogságot. Megoldodnak a helyzetek. Megfogják érteni.

Igen. Megfogják érteni, bizom a rajongóimban.

    - Főleg, ha egy olyan lányról van szó, mint Minami-chan.

És mi van Aival? Őt nem fogadnák el?

    - Nem az esetem! - dobtam oda kedvtelenül. - Ne próbálj összehozni valakivel.

Ezzel pedig beültem a kocsiba hátra, hogy továb mehessünk.

   - Ebbe meg mi ütött, hogy ilyen mogorva.

Tudtam, hogy Maru szerelmes Aiban. Megbántottam, barátomat úgy, ahogy nem akartam. És ez pocsék érzés.

1 hét telt el, amióta Maru megtudta az igazat. Semmi változás nincs a viselkedésben körülöttünk, sőt örül, hogy egymásra találtunk. De én tudom az igazat, hogy ez neki még friss. Nekem sem lenne könnyű, hogy a lány akit szeretek másba szerelmes. Küzdenék e tovább érte? Vagy csak mellett állnék továbbra is csendben? Ő állított félre, megkell érteni, bár mennyire is nehéz. Le a kalappal Maru előtt, félek én nem tudnék ilyen könnyen arébb állni. Nem rosszat akarok neki vagy annak a személynek akit szeretek, de harc nélkül félre álljak nem is tudom. Lehet túl heves vagyok. Sajnálom! Ami Ait illeti, ő nem hallotta, hogy Maru sírt, így azt hitte minden rendben van és minden megy úgy ahogy eddig. Bár azért megfordult a fejében, pár napja elmondta, hogy gondolkozott azon, vajon Marut érintette ez a dolog. Azért törte magát és rosszul érezte magát, hogy ezen át kellett essen vele. Remélte, hogy a barátságukra nem tesz pontot. És örült amikor Maru ugyanúgy foglalkozott vele és hasonlóképpen beszélgethettek.

   - Halo? - ebéd szünetem volt forgatás napján.

   - Szia, fiam! - anyám csillingelő hangja zengte be a terepet, amitől rögtön öröm fogott el.

    - Szia! Hogy vagy?

    - Jól köszönöm. És te? Remélem, nem zavartalak meg.

   - Nem, dehogy! Épp ebédszünetbe vagyok. Jól vagyok!

   - Az jó! Nem is akarlak sokáig feltartani. De szeretnék szólni, hogy ne feledkezz meg a családi ebédről vasárnap.

    - Családi ebéd?

   - Na! Már is elfelejtetted? Még jó, hogy felhívtalak.

   - Ne haragudj, anya! Ott leszek mindenképp.

   - Nem is reméltem mást! - mondta és hallottam a vonalon keresztül is ahogy mosolyog.

   - Akkor vasárnap! Szia!

  - Jól vagy? - szinte a semmiből toppant ide Minami. Kedves lány, jól kijöttünk a munka alatt.

   - Igen! Édesanyámmal beszélgettem. Vasárnapi ebédre vagyol hivatalos.

    - Oh, családi ebéd. Mennyire elmennék én is! - mosolyodott felém.

   - Eljönnél a családi ebédemre? - szűkitettem össze szemeim értetlenül.

   - Csak vicceltem! - öltötte ki rám a nyelvét. - Amugy nincs kedved eljönni velem valamikor egy vacsorára?

   - Vacsorára?

   - Hát, mindig elhivlak ebédre, de azt mondod hogy dolgod van és elmész ha nem a forgatás van. - huzta el az ajkait. - Pedig szívesen elbeszélgetnék veled munkán kívűl is. - rebesgette meg a szempilláit.

Napokban mindig forgatással kezdtünk, utána volt munkám általában. Vagy na az is megesett, hogy Ai szabad volt és akkor találkoztunk az épület tetején. Este pedig volt, hogy találkoztunk a többiekkel, esetleg kettesben nálam.

    - Öhm... Persze visszatérhetünk valamikor rá.

    - Tényleg?! - csillantak fel szemei. - Akkor mi lenne ha... Mondjuk, ma este?

    - Ma este nem jó. A barátokkal találkozzok.

    - Oh, és ha csatlakoznék?

   - Szertnél csatlakozni hozzánk?

   - Hát... Úgy értem, ha nem próbléma. Szívesen megismerkednék a többi KAT-TUN taggal is, meg a többi barátoddal. Mármint tudom, úgy hangzik, hogy meghívattam magam én csak gondoltam... Hogy is mondjam. Vagy nagyon furcsa, hogy fiúk közé befurakodom?

   - Nem! Lesznek még lányok.

    - Akkor biztos nem gond, ugye? - karolt belém.

   - Gondolom!

   - Szuper, akkor hányra és hol?

Ennyire találkozni akar a többiekkel? Mi ez a nagy lelkesedés? Nem is tudtam, hogy Minami ekkora KAT-TUN rajongó.

   - Oké, ott leszek! - mosolyodott felém miután megosztottam a címet és az időt. - De tudod, ha vénetlenül eltévednék talán jól jönne a tel...

De mondatát nem tudta befejezni, ugyanis megszólalt a telefonom. Amint megpillantottam a kijelzöm felvillanó nevet fülig ért a szám.

    - Ne haragudj, most mennem kell! Este találkozunk! Halo? Szia!

    - Gyorsan felvetted!

    - Ne venném fel neked a telefont gyorsan?

    - Oke, oké. Csak azért hívtalak, hogy Kaoruval megyek ma este, találkozunk a helyszínen?

    - Persze! Találkozunk ott! Minden rendben amugy?

    - Igen, miért ne lenne?

    - Tényleg csak azért hívtál fel, hogy ezt elmondd?

    - Meg azt, hogy szeretlek! - nagyot dobbant a szívem. Hiába hallom már olyan rég, még mindig magyot dobban a szívem tőle.

    -Ai...

   - Folytatjuk a forgatást!

   - Hallom menned kell, este találkozunk.

   - De még visszatérünk erre.

   - Ne aggódj, nincs semmi baj! Most meg irány koncentrálj munkára.

   - Te is! Szeretlek! - suttogtam a telefonba, nehogy más meghallja.

    - Én is téged!

Egy pillantig még a kikapcsoló telefont néztem, majd újult erővel tértem vissza a munkában. Milyen hatással is van rám? Mindig kapok tőle egy löketet. Csak hallanom kell a hangját, látnom az arcát és már újult erővel töltödöm fel. Alig várom, hogy este együtt legyünk. Bár Minami is ott lesz és ő nem tud rólunk. Vagy lehet tudok majd vele beszélni és megkérni, jogy még tartsa titokban? Talán ezt kell majd tegyem. Még egy kicsi, megbeszéltük Aival, hogy most már szülökkel is beszélünk. Maruval már mindkét szülő előtt együtt felhozták, hogy felakarják bontani a jegyességet. Senki nem értett semmit. Próbálnak beszélni a fejükkel és helyrehozni. Sikeretlenül és most már abba sem engednek, hogy átverjék őket. Nem lesz esküvő!

  

31.fejezet A lappangó érzelem

 

Tekints az égre!

31.fejezet A lappangó érzelem

Ai:

Hallottam, hogy mit mond és el is ért a tudatomig. De mégse tudtam mondani hirtelen semmit sem.

    -  Én... tudom, hogy sok mindent megpróbáltál már, de lehet hogy ez az egyetlen módszer. Ha őszintén elmondjuk a helyzetet. Maru is megfogja érteni és hátrébb lép, majd  a szüleiddel is megosztjuk és biztos, hogy valahogy el tudom fogadtatni magam velük. - fogta meg a kezem és kétségbeesetten a szemeimben nézett. - Ai...

Hallottam a szavaiat, hallottam és értettem is őket. Mégis valami nem volt okés. Valami gond volt velem. Tudtam, hogy igaza van és ez lett volna  a legbecsületesebb dolog amit tehettünk volna de... de... árnyak kusztak fel rám, árnyak amik nem engedték, hogy ebbe bele menjek. És helyettük a következő szavakat mondtam ki:

    - Belefáradtál?

    - Nem én...

     - Már megint Maruról van szó? Féltékeny voltál rá? Azt hittem, hogy ezt megbeszéltük. 

    - Ai én... - de ellöktem a kezét rólam és felálltam.

     - Annyiszor megbeszéltük már ezt a dolgot. Tudom, hogy nem könnyű de bevállaltuk. Én... tudod jól, hogy nem akarom, hogy rosszat beszéljenek rólad.

    - Nem fognak! - ő is felállt. - Maruval beszélünk és a szüleiddel majd a média is...

    - Te is nagoyn jól tudod, hogy milyen a média. Azt fogja írni amit akar, nem ami az igazság.

     - Nem fogom engedni, hogy bántodásod érjen...

    - Nem érdekel egyáltalán, hogy velem mi lesz. Az érdekel, hogy veled mi lesz! Nem akarom, hogy olyan cikkek forogjanak rólad, hogy a csapattársadat hátba szurtad és elcsábítottad a mennyasszonyát.

    - De nem szereted, Marut. Ezt ők is meg kell tudják és meg kell értsék, hogy belém vagy szerelmes és nem belé. Hogy ez az egész nem kellett volna létre jöjjön, csak az akartod ellenére vittek bele. És, hogy köztetek nem történt semmi.

    - Szerinted ez ilyen egyszerű lesz? Nem ismered a szüleimet? Szerinted annyiban hagyják, hogy ezt mind elmondjuk? Vagy talán azt gondoltad, hogy ők maguk fogják elmondani mindezt?

    - Ai, kérlek nyugodj meg és beszéljünk! - próbált hozzám érni, de nem engedtem.

     - Én nem akarom, hogy tőled távol legyek!

     - Miért lennél?

     - Te arra nem gondolsz, soha, hogy mi van ha apáméknak ez nem tetszik és elküldenek ismét LA-ben?! - kiáltottam el magam, talán a kelleténél jobban is.

És végül kimondtam, kimondtam azt, amit annyit magamba tartottam. Hiába mondom magamnak és tartom magamban a dolgokat, hogy igen is minden rendben lesz és, hogy igenis lázadjak és huzzam ki magam ebből. És hiába nem akarom magamnak bevallani, hogy nincs más kiút. Nem akarom azt mondani, hogy semmi sem sikerül. Az lenne a legjobb ha beszélnék, de van egy nagy árny ami ezzel kapcsolatban követ és pedig az, hogy ha apáméknak nem tetszik mi van ha elküldenek?

    - Ai, már felnőtt vagy, nem fognak csak úgy elküldeni az akaratod ellenére.

    - Nem tudsz te semmti! - vágtam csak oda az orra alá, meg sem gondolva, hogy ez mennyire kemény ütést is adok neki.

De nem tudtam hallgatni. Nem tudtam befogni a szám és nem tudtam, nem mást mondani. Az árnyak elő kusztak bennem és szó szerint átvették a vezetést felettem, a félelem irányított. Annak a félelme, hogy Kazuya egyszer csak nem lesz az életem része.Nem mondtam többet semmit, egyszerűen csak fogtam magam, felkaptam Shinachi-kunt és elviharoztam a parkból. Ahogy előre haladtam könnyek törtek elé. Az én hibám! Én hoztam ilyen helyzetben. Nem kellett volna összejöjjek vele. Legalábbis addig míg ez a zűrzavar az életem része. Amíg a szüleim nem hagyják az saját utamat. Csak godnot okozok neki. Ő ezt nem érdemli meg. És most én mit csinálok? Leordítom a fejét. Szönrűy barátnő vagyok! A páromat, olyan kellemetlen helyzetbe hozom. Tudtam, hogy nehéz lesz. Mégis belementem. Miért nem tudtam megálljt parancoslni magamnak? Miért nem tudtam azt mondani, hogy állj és ne bonyolodni ebbe bele? Miért nem tudtam azt mondani, hogy elég! Azt hittem ennél bátrabb vagyok. Ennél erősebb. De úgy tűnik, hogy még mindig az a kislány vagyok aki fél a szüleitől és inkább elmenekül. 

    - Ai, hol voltál? Mi történt? - törtem be a házunkba, ahol anyám rögtön fogadott.

     - Csak kivittem sétálni Shinichi-kunt. - letettem az említett kisállatom és levettem róla a porázt.

     - De miért sírsz? - lépett közelebb és aggódva felém akart nyulni de hátra léptem.

    - Mert az életem tönkre van téve. Elegem van abból, hogy sosem történhet az amit akarok. Hogy ennyire korlátozva van az életem. Hogy bármikor elindulok a saját utamom szembe csap velem mindaz amit ti akartok.

     - Ai...

     - Nem tettetek már eléggé korlátok közé? Miért kell folyton visszarántonotok? Miért hiszitek azt, hogy jobban tudjátok mi a jó nekem? Már felnőtt nő vagyok!

    - Ai - ismét megpróbált felém nyulni.

    - Elegem van! Miért van ekkora baj ha Fukudaként születtél?!

Ezzel pedig meg nem várva, hogy bármit is mondjon felszaladtam a szobámban és bevágodtam az ágyba. Utat adva könnyeimnek, a zokogásnak, hogy mindazok az érzések amik eddig magamban voltak most elő törjenek. 

Másnap reggel csend borult a házunkra. Apám nem volt itthon, anyám pedig nem szólalt meg. Mintha alkalmakként felém nézett volna de nem magyon mondott semmit. Délután 15-ra kellett a Domeba menjek, hogy elkezdjük az utolsó simitásokat a koncertre.

    - Elmentem dolgozni! 

    - Kicserélted a kötésed? 

Egy pillantra megtorpantam. Észre vette? Anyám hozzám sietett, majd lassan felemelte a jobb kezem, óvatosan finom mozdulatokkal lehuzta a kötést. Valami krémet tartott a kezébe, azt felkente majd, egy friss kötést tett fel rá.

    - Most már mehetsz! - szeliden elmosolyodott. 

    - Köszönöm! 

A Domeba vezető utat metroval tettem meg. Amikor megérkeztem, már a társaság nagy része meg volt érkezve. Bele is vetettem a munkába magam. Nem engedtek, hogy emeljek a sérült kezemmel, de amit csak tudtam elvégezetem és segítettem. Ellenőriztem a fény technikát, a hangot, ahol csak tudtam megkérdeztem, hogy segíthetek e. Volt bőven munka. Ilyenkor mindig akkora a készülődés. Pár órával később megjöttek a fiúk is. Gondjaikra bittak minket. Kazuya úgy tűnt fáradt. Talán nem aludt az este miatt? Túl kemény voltam vele. És most nem tudom, hogy hogyan menjek oda és nézzek a szemében. Oh...

Koncert előtt 2 órával, épp, meg kértek, hogy nézzek be az öltözőkbe van e víz. Tudtam, hogy a fiúk már készülődnek. Bekopogtam:

    - Elnézést kérek, mindem rendben van itt? - léptem be.

Mind a négyen már fel voltak öltözve. Nagyon menőn néztek ki! Szokás híven. Mind a négy srác nagyon jóképű. Mind annyian színes bársony ruha volt. Fekete, bordó, arany színnel keverve. Volt aki farmer nadrágot viselt, volt aki feketét. Kazuya kezében egy napszemüveg is volt.

Tekintetem összeakadt Kazuyaéval. Lágyan felém mosolygott. Nagyot dobbant a szívem. Szív döglesztő.  Én meg ahogy beszéltem vele a tegnap. Szörnyű vagyok! Szomoruan elfordítottam a fejem. 

    - Nagyon jól néztek ki! Sok sikert! Mi mögöttetek vagyunk! 

Ezzel pedig elhagytam az öltözöt. Huh! Szedd össze magad Ai! Most a munka a legfontosabb. Visszatértem a csapathoz. Mindannyian megkaptuk az ütemtervet, majd egy egy walki-tokit, hogy tudjunk beszélni egymás között. Egy utolsó megbeszélés és elfoglaltuk a helyünket. Én a szinpad mögött álltam. A táncosoknak és fiúknak osztottam ki dolgokat mint víz, mikrofon , törölköző ha éppen le vagy feljönnek. És közbe szólnom kellett ha valamit észre veszek. A stadion hamarosan megtelt a fiúk pedig készen álltak fellépni. Mindenkinek ki osztottam a mikrofont. Kazuya volt az utolsó aki elvette tőlem. Eltekintettem. Ah! Nem tudok a szemébe nézni. Nem így kellene elengedjem. Gyorsan feltekintek rá, de csak annyit veszek észre, hogy erőltetetten elmosolyog és elsétál. Csodás Ai! Nagyszerű vagy, mit mondjak! 

Felcsendült az első zene és ámulattal figyelhettem a fiúkat, ahogy teljes erő bedobással énkelenek és ragyognak a színpadon. Elképesztőek! Mind a négyen, megvan a saját stilusuk mégis együtt kiegészítve egymást, hatalmasat alkotnak. Ez a KAT-TUN. Láttam őket már, de ez egy más helyzet volt. Igy mintha egy teljesen új oldalukat figyelhettem meg. Minden munkájukban 100%-nál is többet adnak bele. Elképesztőek! Lenyűgöző. Ezt mindig becsülöm az idolokban. Mi pedig ennek az energiának a háta mögött állunk és segítünk, hogy még jobb legyen nekik, hogy mindaz ami kell ott legyen számukra, hogy egy fergeteges showt tudjanak leadni.

    - Ai, kellene segítség az öltözőbe. 

   - Megyek!

A srácok lejöttek pihenni a felénél, addig a HeySayJump szórakoztatta a nézőket. Én pedig segitenem kellett, hogy átöltözzenek és felkerüljön a smink rájuk. Pontosabban Kazuyanak, mindez. A szívem heves dobogásba kezdett. Folyton össze össze akadt a tekintetünk. A sminkese adta az utasításokat. Igyekeztem figyelni, de nem mindig sikerült

    - Mondtam, hogy a világosabb alapozot add!

    - Nagyon sajnálom! - gyorsan kicseréltem. Ah! Miért vagyok ilyen ideges? Nem tudok figyelni arra mit kell tennem. 

    - Pfff... Mondtam, hogy nem kellenek ilyen stábtagok. Nem értenek az ilyensmihez.

     - Erika-san, ne beszélj így kérlek vele!

    -Bocsánat Kamenashi-san! 

Kazuya, milyen kedves velem még akkor is ha úgy beszéltem vele.

     -Egy pillanat és jövők!

Erika-san ellépett így ketten maradtunk Kazuyaval. 

   - Minden rendben! Nyugodj meg! Nagyon ügyes vagy! - és még bátorítani is tud. 

Kazuya... Ai! Szedd össze magad! Ezzel pedig új erővel álltam neki a munkának, még Uepinél is besegítettem. Majd ismét elfoglaltam a szinapd feljárónál a helyem, hogy ismét kiosszam a mikrofonokat és a srácok ismét egy fergeteges órát adjanak elő. 

    - Köszönjük szépen a támogatást! - hajoltak meg a fiúk, miután lejöttek és megtapsoltuk őket.

Kazuya felé mosolyodtam, az este végre először. Még ilyen helyzetbe is, ő ott volt mellettem. Meg kell köszönjem. 

Összepakoltunk egy kicsit, majd elindultam haza. De épp, hogy kiléptem a Domeból, meglepődve találtam magam szemben Kazuyaval.

     - Nem jöttél kocsival ugye? 

    - Kazuya...

    - Jó munkát végeztél! 

    - Te is! 

    - Ha nem próbléma elrabolnálak egy kicsit.

Értetlenül néztem felé, mellém lépett ovatosan megfogta a sérült kezem és megpusyzilta a kéz fejem. Nagyot lódult a szívem. Kinyitotta előttem a kocsi ajtot és beültem. Az uton nem szólaltunk meg semmit. Nem mondta meg hogy hova visz. Majd megállt az épület előtt, ahová jártunk Koji munkahelyénél. Miért jöttünk ide? Intett, hogy kövessem és felmentünk a tetőre. 

       - Mi ez? - amikor a tetőre kiértünk egy kis romantikus előkészületet láttam meg. Egy asztal volt felhozva, két székkel, körbe szív alakban gyertyák égtek és megannyi vörös rózsa szirom ékesítiett mindent. Pezsgő már behűtve és az étel is ott állt. - Kazuya.,... - ámulattal néztem a teret, minden egyes részlet olyan szépen ki volt dolgozva és annyi megadta a hanuglatot. Mikor volt minderre ideje? 

    - Ai, nagyon sajnálom, hogy úgy letámadtalak. Én, arról szó sincs, hogy nem félek. Én is nagyon félek, hogy mi van ha a szüleid elküldenek, hogy mi van ha téged vesz célpontba a média és az emberek, mikor te semmi rosszat nem tettél, csak szerlemes lettél. Én is félek! Nagyon félek. De megértem ha még nem érzed azt, hogy fel vagy készülve. Várok és melletted maradok. Mert nagyon szeretlek!

    - Kazuya... - könnyek csillogtak fel szemeimben. - Nem kell az ég világon semmiért sem bocsánatot kérned. Én voltam a hibás. Megint túl reagáltam a dolgot. Teljesen igazad van, itt már lehet semmi más sem segít vska az ha beszélünk velük nyiltan. Ne haragudj! Csak...

    - Megértem... - vette arcomat tenyerei közé. - Várjunk még egy kicsit, majd utáns beszélünk mindnekivel.

 Kazuya annyira megértő sé figyelmes. már megint oda kerültünk, hogy ő kérjen bocsánatot, mikor az ég világon semmi rosszat nem tett. Oh! Én idióta!

    - Gyere! - huzott magával, majd leültetett és letérdelt elém. - Van még egy meglepetésem. 

Érdeklődve huztam fel a szemöldököm. Előhuzta telefonját,, majd valamit elinditott rajta. Egy halk, lassu dallam indult meg egy szív dobogással együtt. Majd Kazuya hangja társult hozzá. Testemen végig futott a borzongás. Kirázott a hideg, annyira szép a hangja! Barna szemei szerelmtől csillogtak. Ez a pillanat, itt az éjszaka csendjében, ebben az egész meglepetés fényében, olyan csodaszép volt. A hangja meg melengette a szívemet. Teljesen elvarázsolt. Csak mi voltunk, nem létezett semmi más, nem volt idő ami telt és nem volt próblémák, csak ez az egyetlen, közös pillanat volt ami oly annyira be fog vésődni az emlékeimben és a szívemben.

    -Minden szív folyamatosan keres  / Arra, ami értékesebb a szavaknál /Nem azért, mert nem lehet ilyent szemmel látni?/ Ketten, megtaláltuk magunknak/ Tehát higyjünk tovább. - ezek a szavak, nekem énekel. Az egész dalt, nekem énekli. Ez nem egy szám ami Kazuya dalja, hanem ez most szívből énekli nekem. Hinni akarok én is tovább, Kazuya...

Lassan a dal a végére ért, Kazuya pedig csendben figyelt.

    - Szeretlek! - ennyit mondtam és a nyakában ugrottam. Könnyeimnek pedig utat engedtem. Annyira nem érdemlem meg ezt a férfit. Mivel érdemeltem ki? Annyira szeretem! Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy zűrzavaros legyen a kapcsolatunk. Én jobb barátnő akarok lenni! De mégis hogyan hozzam mindezt helyre anélkül, hogy bárki megbántodna és bárki el kellene hagyjon bárkit.